Valaki kidobta,
nincs párja, otthona,
testét körbenőtte
plüss kárpitú moha,
Hógyöngy száll
a télkoronás fákról,
fakeresztem fészkét
belepte a dér,
seregélyek, varjak
menekülnek tőlem,
borzongó magányom
kísértetfehér.
A harminckettedik
boldog hét után
fájások gyötörték,
mint Szűz Máriát,
Vágyszilánkunk sincs már,
halkan szenvedek,
nem haragszom,
csak fáj,
Aludtak a légycsapók,
remekművet szőtt
a pók,
s türelmesen vár
most prédájára,
Egymásra halt virágait
a kert szemétre szórta,
Ismét Karácsony lesz,
nagy szavak röpködnek,
– lehet, hogy a mennyből
hullik majd a hó –
angyalkar énekel,
girlandok villognak,
Csontarcú billentyűk
vártak egy dé-re még,
de késett,
( Munkácsy Mihály: Tanulmány)
Kattints! A verset előadja: Bartalovics Zoltán
Alkonytájt,
ha hazajött nagyapám,
hosszúra nyúlt árnya
kísértetet játszott
a folyosó falán.
A halál, az egészen más;
fejtetőre áll a nap,
a lét földi videóján
fordul a film, s elszakad,