Féktelenül heverészek
mégse vagyok csontig részeg,
mint a megkorhadt fák lombja,
hajlott törzsem behúzódik
ledőlt árnyékomba.
Egyiknek mindez guberálás, szégyen,
rossz hírverés csak. A hivatal kényes.
Másiknak látvány, mint a túlélő show,
harc az életért lángoló flaszteren.
Most kell,
hogy színt vallj
leplezetlenül,
A megaláztatás neki már kevés,
azért feszeng csak, hogy megtépd ruhád.
Lehetnék irigy, de miért tenném,
tudom vannak bölcsebbek nálam.
Kakaónyi álommese,
pöttyös csésze, nyuszis alj
ágyunkhoz csalta anyánkat
fáradtan az esti zaj.
Kihűlt csend holtzáporát
cipeljük megkövülten
-visszafojtott lélegzet a kor-
mint akit pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
Ki hiszi el neked a hihetetlent,
míg csapdáidban vergődsz elájulva,
ha a puszta valóság is megrettent
s rakétákkal lősz -szószátyár- a nyúlra.
Repülj még velem,
kicsit madártalanul.
Mikor a szívem
már zuhanni tanul.