Kakaónyi álommese,
pöttyös csésze, nyuszis alj
ágyunkhoz csalta anyánkat
fáradtan az esti zaj.
Tollpihe had párnák hegyén,
hat gyerekláb, szalmazsák,
takarónknak az égiek
édenkertjét húzta ránk.
Imát mondott, mi utána...
kánonban szólt a refrén
felfűzve az olvasóján
lógtunk gyöngyszemként kezén.
Hittünk benne, ő volt nekünk
bűneink lángostora.
Úgy ölelt át félig ébren,
mintha Isten lett volna.