Ó drága Kövérhon, tán kicsit jobban is becsülhetnéd kövérkés, kövér, kövérjeidet, akik századokon át, soványak hadjait visszaverve, szívűkben örök kövérek maradtak e magasztos hazában, pedig mennyi nyeszledék bakancsa tiporta drága földjét! Verítekes kövér izzadsággal, soványak és kövérek vérével áztatva máig áll a kövér haza!
(villódzó eső)
még itt vagyok, ölelem a nappalt,
!doctype>
– Hallottad-e hírét
a kerek erdőnek,
a kerek erdőben
zúgó, nagy fenyőknek,
hatalmas fenyőknek?
(meghajlott jegenyék)
Intés, barátaimnak
Megférhetnénk mégis egy Nap alatt velük,
Csak ki kell gondolni, hogy miként is tegyük.
Vigyáznunk kellene (árnyékunk se látsszon):
Lehetnénk mögöttük pár hófödte lábnyom.
Megszédültem a lépcsőházi
kapcsolóhoz nyúlva.
Döngettem dobra mellet,
szűköltem, hogyha vertek,
de bajra bírt szívemben
egy kisgyerek kesergett.
A kezek motoznak mindhalálig
Írta: Erzsébet királyné (Sissi)
Fénylettek a csillagok távol,
Mennyiszer kutattuk titkait,
És én olvastam a szádról,
Hogy az ég minket ma elvakít.
Mindig újra kezdem a régit
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
még visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom.
Lombnak, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom,
s belehalok néha.