Tavaszodik. Kint rügyekben rejtőző falavelek készülnek nyúlfarknyi életükre, olyan élniakarással, mintha örökké tartana. A cseresznyefákon is megjelentek az első bimbók, szerteszét madarak röpködnek. Langyos szél ölel át mindent, szikrázóan sütve, ragyog a nap.
Szikszai úr éppen fatális tévedés elkövetésére készül és hozzá is lát.
- Drágám, felhívnád Emesét? Már elég régen odaadtuk neki a függönyt rojtozásra.
(Legszívesebben a próza-rovatba tettem volna mértéktelen hosszúsága miatt ezt a "versciklus-monológot", ami már születésekor is egy tömbből való izzó láva volt. Szerepel benne két olyan vers, ami fenn van itt külön is, de mégsem ugyanazok a versek: némileg mássá és talán érthetőbbé válnak így együtt a többivel.)
A vers a szerző előadásában itt meghallgatható.
Volt az úgy, hej dirmom, hogy
Ágon fáradt varjú
kár – kár – kár;
Mit mesél?
Kihunyt-
elmúlt, elvásott már,
elfújta a szél;
Régvolt éjek zamatát őrzöm,
bennem ring, ha ébreszt a hajnal.
Buja árnyakkal nem vesződöm,
a fénylő csend ölében dal van.
Ó drága Kövérhon, tán kicsit jobban is becsülhetnéd kövérkés, kövér, kövérjeidet, akik századokon át, soványak hadjait visszaverve, szívűkben örök kövérek maradtak e magasztos hazában, pedig mennyi nyeszledék bakancsa tiporta drága földjét! Verítekes kövér izzadsággal, soványak és kövérek vérével áztatva máig áll a kövér haza!
Megszédültem a lépcsőházi
kapcsolóhoz nyúlva.
Egyszer majd lent maradok én is -
kövekkel és földdel fedve
férgek lakomájaként,
de addig még van néhány hajnalom,
hogy kakassal kukorékoljak
s villamosként csengessek,
vagy gépként zúgjak
ipartelepek fölött
hajtva a napot gondolatostorral,
A felhők széle elfutott előlem,
hát én is mindig magasabbra nőttem,
a fák, a bokrok jelzőtáblák voltak,
s én picivel a szélvésznél is gyorsabb.
Taposott ösvény
világom sovány testén.
Sáros seb az árok.
Vadgesztenyék ujja
koldustenyér forma,
alattuk sétálok,
oldalán a sornak
házak omladoznak.
(villódzó eső)
még itt vagyok, ölelem a nappalt,