Tanulni, tanulni, tanulni!
Nem az erősségük a szoknya, ezért nem is nagyon viselik. Tagadhatatlan, hogy valami ahhoz hasonlót ugyan hordanak, ami a semeddigen fél milliméterrel ér tovább, de azt csak nagyon tapasztalt, vagy nagyon tapasztalatlan, ruházkodással nem foglalkozó azonosítaná a lexikonokban szoknyaként meghatározott darabbal.
Az inkvizíció börtönében
(Tommaso Campanella, 1620 körül írt szonettjének fordítása)
Ami súlyos: hull fentről le a mélybe
Zuhan rád, s habzó szájú vad bikák
Hörögnek a szelíd éltű reményre
És tudd, aki az üres szóvitát
Kerüli, s a bölcsek szavára érez
Tudatlanok hálójában nem ring,
Csupán az igazság szelleméhez
Vágyódik: itt bevégzi egyszer mind.
Apám viharkabátja
Súlykos, nehéz volt, konok, eső szítta,
a leghidegebb széldöfést is bírta,
s ha övvel húzta rá a derekára,
a vászon alatt megduzzadt a pára,
Amíg a szívünk.... szól....
„Viharos vad évek,
Szerelmünk megtépték,
Csak rongy és sár.
Pedig most is égek…”
Szív mellé
Nézd, idekint még mézragyogást hint
színarany ujjal az ősz,
bíboros almát ringat a dombhát,
dúdol a szőke mező…
távoli falvak dalra fakadnak,
bort hoz a kései nyár,
zengnek a lankák, jöjj, zene, halld hát,
mint fuvoláz a határ:
Álmodnék még...
Ha botjára dől a Hold, öreg pásztor,
- s ezüst szűrére hever a világ –
akkor a képzeletem elcsatangol,
s az emlékeim közé szököm át:
Vágy és szabadság
A folyók fölé fűzfákat rajzoltam
parttól partig, harkályfészket, cizellált
aranyhalat, lóra, felajzottan.
Érből kibúvó kamaszóceánt.
Elmaradt a béka násza...
Künn a rézsűben, árokszéliben, két nagy béka hertelenkedik,
Széltiben – hosszában szomszéd Gyopáros várának az Ignác-gödribe
Kujtorogna, egybe forrna, esti fél sötétben kutykuruttyol - ténykedik.
Átall úszik, felfúvódik brekke – brekke udvarol, békanyálon zöld bibe,
Egyre másra mászik föl a partra, árva szíve, jaj de – jaj de szomorú,
Mélyen várja lencse – káka, alatta meg szíve párja körben béka-koszorú.