ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Megszédültem a lépcsőházi
kapcsolóhoz nyúlva.

alszom

Mindjárt felébredek,
jobbra fordulva látlak
majd,
átölelhetlek,
és felidézhetem
magunk onnan,
hogy először összenéztünk,
ahogyan
először fürdettük
együtt a gyerekeket…
Hátadhoz bújok
majd, és végiggondolom,
milyen szörnyűt álmodtam.

nem voltál

A gyerekek aludtak,
éjszaka volt,
és én egy idegen lépcsőházban
jártam
le-fel,
kipakoltam az autót,
holnap jön
érte a
végrehajtó.

új életet kezdtél

Én meg álltam a félbemaradt
régivel.

…felcipeltem a lexikonsorozatot,
a fiunk minden zugban
megbúvó kisautóit,
a lányok hajpántját,
napszemüvegét,

és nagyon-nagyon szorítottam
felfelé menet
a nagyanyámtól örökölt
értetlen kézzel fakeretbe
eszkábált háború előtti
fényképeket.

Eltűnt rokonok
katonafotói,
apám kiskorában,
s a mamáék
esküvő díszben.

Két hét különbséggel
haltak meg,
idén augusztusban volt
tizennégy éve,
ezerkilencszázkilencvenhat,
ezerkilencszázkilencvennyolc,
kétezerhat,
és most kétezertízzel egyedül
vagyok.

…egy mellény hidegebb időkre
és az anyám által
összelopott vastag paplanok.

Felhordtam mindent,
és hirtelen
albérletszaga lett a háznak.
Az utolsó fordulóval
aztán ellepett
a gyerekkoromból
ismert érzés,
hamarosan menni kell
innen is.

Ma már tudom,
akkor sem szerettelek,
hisz nem szerettél te sem,
tizenhét év
- mindig egyedül
a konyhában,
gyászban
és csillag lesen,
nappal bolyongtam kezed után
kutatva a semmit.
És vágytam annyi mindenre még,
utánad,
igazabb magamra.

Csendben gyűlt a zsebkendő
a párna alatt.

A testvérem azt mondta,
ha már ordítani tudnék,
járjam körül az alvó
gyerekeket,
megnyugszom.
Jártam,
jártam
és jártam.
Ha nem látom
őket,
ma sem tudom,
merre megyek.
Homályos utak,
vándor nappalok.

…szerelemmel összekaristolt
padok a játszótéren
ülök idegenül.

Megzsaroltál a fiammal.
És nem az a baj,
hogy nekem fájt
a gondolat,
képes vagy rá,
hanem ő,
ahogy ült a bérelt ágy szélén
reszketve,
hogy elveszik tőlem.
Hát bólintottam,
hol az a kurva papír,
nem kell a pénzed.

nyúlok a kapcsoló felé

Világos lesz,
és látom újra,
ahogy rezzenéstelen arccal nézed:
bőgök megint
színtelen hangon mondod:
sajnállak.

pedig gyűlölted
a legkisebb tárgyam is

akkor előkerült
valami kegyetlen varázslat,
és visszafelé gombolyítva
felszámolta
együttnapjaink,
nem találtam a kezed többé
egyik napon sem,
eltűntél mellőlem,
egyedül álltam az anyakönyvvezető
előtt sárnehéz fehér ruhában,
küzdöttem az ájulás ellen,
hányingerem volt,
odabenn épp osztódott a jövőm
millió érthetetlen parányra.

Visszavonódott
és indokolatlanná lett
minden ráncom,
hibám,
hisz valami hibernációs
ólom álom volt,
tizennyolc vagyok
megint
csikorogva működő,
meg-meglóduló
szívvel.

villanyt kapcsolok

Valaki a konyhámban főz
- én terveztem a bútort -
miatta most itt villanyt kapcsolok,
új élet kellett,
de nem mondtad,
csak azt,
hogy nem versenyzel árnnyal,
hogy térjek magamhoz,
hogy rossz vagyok.
Akkor én őszinte voltam,
lehúztam a gyűrűket
és mentem,
összemarkoltam az árnyam:
enyém.

valaki a kapcsoló után matat

úristen,
csak nem én
állok
ebben az idegen
házban

kéz matat a koszos falon

oda
igen, már odaadom
a semmim is,
vidd,
Jézusom,
ki ez…

csosszan a lépcső, falnak ütődik
a fa keret

Küzdj
az istenért,
mondom magamnak,
két emelet,
ennyi az egész.

holnap világos lesz megint

gyalog megyek

valaki főz

memento mori
vége van
a szívem cipelem,
gyűlöllek
és gyűlölöm
magam.