Mindig újra kezdem a régit
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
még visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom.
Lombnak, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom,
s belehalok néha.
S mindig abbahagyom az újat,
mikor cinkosult vágy
üldöz s pajzs nélkül háborúztat.
Kegyes egy hazugság.
Már nem mar semmi szégyenérzet.
Bevallom, hogy...vagyok
még, aki voltam. Észrevétlen.
Mikor belehalok.