Öleli fiát
Látszik, nincs fiad
s hiány, mely kínozná szíved.
Ostoba utadon
nem csak magadat viszed.
Nincsen okod rá,
hogy félre dobjál,
mert létem
felélem.
A felhők széle elfutott előlem,
hát én is mindig magasabbra nőttem,
a fák, a bokrok jelzőtáblák voltak,
s én picivel a szélvésznél is gyorsabb.
Szerettelek volna
még egyszer…
utoljára
hajnalfénybe öltözve
látni.
belefáradtam
a szürke hétköznapok
gépolaj ízű csókjaiba
reggelente
mázsás súlyokkal
terhesen visszahúz
az az álomtalan pocsolya
amiben éjjelente ázakodom
Egy életédenképében
vágyom halálom ízére.
Én voltam betű a papírra,
s te vagy, aki kiradírozza.
addig nem engedted, hogy közelebb jöjjek.
egy karnyújtás mindig elválasztott tőled.
az a nyári este. a ránk borult égbolt.
az a szívdobbanás. akkor, ott. miénk volt.
Orvul támadtak ránk,
nem volt rajtam nadrág,
bocskor se.