Képet raksz ki belőlem
ahogy látsz
lehunyt szemmel
mikor magadba zársz
csak egy pillanatra
testünk összeér
óramutatóként
lenn te
fenn meg én
Vulkán vagyok,
rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat...
Nyakamra tekeredve
jeges nyaklánc,
Rajta medálként létem...
húzza, húzza önamagam,
ertelmem lelni, lent mélyen
a messzeségben
Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.
Lobogó lángok,
testünkre fonódó fény,
ma még rád várok,
még bennem él a remény,
eltűnt utunk, megállok
Kibontott zászló.
Szerelemvirág.
Égig nyújtózó,
Tiszta ifjúság.
Ki vagy te?
Fecske Panna, 2010. augusztus 29., vasárnap, 19:00
Körülöttem magas falak,
s egyre nőnek,
most egészen kicsi vagyok
magzati pózba görbült,
kifejlett létforma,
tovarebbentek a hajnalban neked szánt szavak
velük illant az az első mozdulat
amivel a hátad ívét kerestem öntudatlan
a hónap második fele
mindig iszonyú lassan telik
kényszeres félmegoldásokkal
értelmetlenül teletűzdelt munkaidőben
szimultán szövögetem fata morganáim
rád gondolok meg a küszöbön-nyárra
minden olyan gyorsan történik
a hitetlenséget felváltó rád csodálkozás
a szárba szökő, kibomló pandorás kíváncsiság
VI. (fekete virágok, fehér virágok)