csöndes éj van
megint
és vége van valaminek
szépen
halkan fáj
utolsó perceim egymás
vállán törtetnek
Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágakon vak lovak kalimpáltak
tüzesek
nyeregfalók
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek füstje ült
Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz
add hozzá mind könnyed savát
legyen abban anyád, apád
vesszen abban minden hited
fájjon akkor mind mi tied
torkod fojtson, nyelni se tudj
a vigaszra nemet hazudj
poklod bugyrát szenvedd bele
ez lesz lelked szemfödele
Faltól falig sebhelyek.
Óvatlan lépkedek, olykor
rátaposva egy-egy
tyúkszemre,
Jaj október, te nem láttad a fecskék
kék nyilallását, s ahogyan a szárnyuk
anélkül is, hogy csöppnyit kieresszék
az augusztuson egy röptükkel átjut.
emlékezés tavaly októberre
művirág
sikoly az éjben
és összecsavart lobogó
fojtott suhogás
és kések:
csupa kicsorbult él
zuhanások mindahány
korláton át
…ha egyszer Istennel találkoznék,
jut eszembe, hogy milyen nyelven is
tudnánk beszélni, megismerne-e még?
Mint halandó, hogyan is szólíthatnám,
Te vagy a mi Urunk, édes Istenem…
csak dadognék, míg Ő, sok jó napot kíván.
végigsétálni éjjel a mezőn.
A zakatoló monoton
hétköznapokon elnyúlva
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet,
de az egyikén,
csak a jobb fülem mögül
hallottam, ahogy
csendben mesélni kezded
a reményt.
Ott megállt a pillanat nekem.