Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágakon vak lovak kalimpáltak
tüzesek
nyeregfalók
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek füstje ült
Árnyat csókolt
testemre a hajnal
harmatár hullt szétomló arannyal
múlt ködén át
s mint aki napba néz
a világ terhét
rakta rám egy kéz
úgy zuhant be
az ablakréseken
a részeg fénycsík pengeélesen
ágyamba hogy fájt
mikor hozzám bújt
mindketten a feloldozást vártuk
én magadón
ő meg gyilkos késsel
fülembe súgta
siess
ne késs el
Kávét főztek
a habos tejúton
gőzölgőn
te...vagy más...
nem is tudom