Vers
Fénylettek a csillagok (műfordítás)
Írta: Erzsébet királyné (Sissi)
Fénylettek a csillagok távol,
Mennyiszer kutattuk titkait,
És én olvastam a szádról,
Hogy az ég minket ma elvakít.
Hely a Nap alatt
Intés, barátaimnak
Megférhetnénk mégis egy Nap alatt velük,
Csak ki kell gondolni, hogy miként is tegyük.
Vigyáznunk kellene (árnyékunk se látsszon):
Lehetnénk mögöttük pár hófödte lábnyom.
Néha...
Mindig újra kezdem a régit
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
még visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom.
Lombnak, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom,
s belehalok néha.
Függőség
Ha már naponta négyszer kavarulna
Orgazmus semmiért
És ha ez a fodrozódás
A tenyérnyi kis különbségért
Nem szűnne egy percre sem
Titkok a múltból...
Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:
megvan a boldogság fájón fura titka,
Az inkvizíció börtönében
(Tommaso Campanella, 1620 körül írt szonettjének fordítása)
Ami súlyos: hull fentről le a mélybe
Zuhan rád, s habzó szájú vad bikák
Hörögnek a szelíd éltű reményre
És tudd, aki az üres szóvitát
Kerüli, s a bölcsek szavára érez
Tudatlanok hálójában nem ring,
Csupán az igazság szelleméhez
Vágyódik: itt bevégzi egyszer mind.
Szív mellé
Nézd, idekint még mézragyogást hint
színarany ujjal az ősz,
bíboros almát ringat a dombhát,
dúdol a szőke mező…
távoli falvak dalra fakadnak,
bort hoz a kései nyár,
zengnek a lankák, jöjj, zene, halld hát,
mint fuvoláz a határ:
Apám viharkabátja
Súlykos, nehéz volt, konok, eső szítta,
a leghidegebb széldöfést is bírta,
s ha övvel húzta rá a derekára,
a vászon alatt megduzzadt a pára,
