ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Pihenni tér az ég az éj után
Arannyá hull a napfény fókuszán
Robban, és lüktet ahogy elzuhan
Mint forró szenvedély hajnalban elsuhan

Ha majd egyszer kell siratnod
ne sokat adj jajszavadhoz
add hozzá mind könnyed savát
legyen abban anyád, apád
vesszen abban minden hited
fájjon akkor mind mi tied
torkod fojtson, nyelni se tudj
a vigaszra nemet hazudj
poklod bugyrát szenvedd bele
ez lesz lelked szemfödele

A zakatoló monoton
hétköznapokon elnyúlva
a következő vágányra
kiadtam a sírjelet,
de az egyikén,
csak a jobb fülem mögül
hallottam, ahogy
csendben mesélni kezded
a reményt.
Ott megállt a pillanat nekem.

Tart még a karom fiam
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged így:
azt felelném: akarom!

A deszkákat jelentő világon
súgólyukba taszítva halkul a lelkiismeret.
Taps helyett indulatok dübörögnek
s olcsó statiszták játszanak rég elfeledett hősöket.
A darab megbukott,
de hiába. Mű-sorokba rendeződve a nézők,
holnap talán ők lesznek műsoron...
Kiplakátozva életek, sorsok...
Holnapra feledik...
Műkönny szárad az arc piros pozsgáján,
a szív belül már rég meghasadt.
Kosztümöt kosztümre halmozva,
csupán a nagy alakítás maradt.

Vulkán vagyok,
rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat...
Nyakamra tekeredve
jeges nyaklánc,
Rajta medálként létem...
húzza, húzza önamagam,
ertelmem lelni, lent mélyen
a messzeségben

Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.

Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk,
Por, és hamu vagyunk...
A belélegzett anyai csók,
a vágy ölén pihegő létben magunk,
feledve hősként, értékként,
mi magyarok. Siratjuk, mi volt.

Sárban született. Anyja ölén
lüktetve, melegen ölelte át a vadon,
nem is emlékszik már talán,
hogy létezett valaha igazi, mély oltalom.

Összevont adatok lettünk,
papíron szétkent maszatok csupán...
Hivatalosan. Megszárított csokorként
függünk, a népszámláló biztos
hitetlenkedő szeme biztos megakad,
tizenkét éve, hogy megadtad magad
nekem. Ez volt a szerelem!...,
de mint mondtam: csak hivatalosan...
ahogy vésték az anyakönyvet, úgy nyelte
anyád a könnyet...hitte is, nem is
Szemében mintha megcsillant volna Nemezis,
de csak mögöttem ült már. Nem tudtam,
mennyire szeretem, világra hozott Téged
Nekem. Anyám hátába ékként feszült a tudat,
elszalasztottam néhány milliomosomat,