Mama!
Hogy barázdáidon
sokáig megbújt miattam
annyi gyötrelem
− fájdalmas életem
minden nyoma − kérlek,
nézd el nekem!
*„Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.”
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*
Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.
Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét.
Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben
meglapult egy maroknyi vallomás
illattá vált a múló időben
csenddé alkonyult emlék