Szeretem a csendet. A lelkem néma
hangzavar, visz a megtisztulásig.
Kicsordult zaj medrem hordaléka
visszhangzik bennem hárfazsongásnyit.
A körgyűrű megágyaz, a horizont
felbűzlő benzingőzben kering.
Állnak a kocsik, a táj fűzöld ikon,
egymásra dobált sózott hering.
Megszoktam, hogy engem vádolsz,
mikor a bűn vonz magához.
Azt, hogy korholsz édesdeden
Istennőként megengedem.
Lehettem volna lázadó
sőt renitens
vagy stréber
holt lelkekkel házaló
bölcs eminens
krakéler
Megszoktam már ahogy vádolsz
ahogy a bűn vonz magához
ahogy édesdeden gyűlölsz
ahogy a hátamba tőrt döfsz
Megszoktam már a csendet, a hallgatást.
Az élet rövid pórázra fogott.
A nyakamra hurkolt kutyakötélen
visszaugatni én már nem fogok.
Fehérnek mondod a feketét
élőnek a holtat
csak hogy vitázz velem
Minden újban
én vagyok régi
alkonyőszbe
hullt látóhatár
Magamban hordozlak mióta élek.
Elátkozhatsz, akkor is áldalak.
Éveim fogynak, mint égő gyertyaszál
s látod, mégis több leszek általad.