Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágakon vak lovak kalimpáltak
tüzesek
nyeregfalók
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek füstje ült
Régvolt éjek zamatát őrzöm,
bennem ring, ha ébreszt a hajnal.
Buja árnyakkal nem vesződöm,
a fénylő csend ölében dal van.
Mindig újra kezdem a régit
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
még visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom.
Lombnak, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom,
s belehalok néha.
A folyók fölé fűzfákat rajzoltam
parttól partig, harkályfészket, cizellált
aranyhalat, lóra, felajzottan.
Érből kibúvó kamaszóceánt.
Ha a szemem lehunyom,
minden a régi,
amit bezár
s foglyaként őriz
az emlékezet.
Türelmed idegszálaimra
felfűzött gyöngysor, csendszólam
lelket nyugtató hálaima.
Hajnalt hozó harangszó vagy,
mikor vársz rám s ajtót nyitok.
Képet raksz ki belőlem
ahogy látsz
lehunyt szemmel
mikor magadba zársz
csak egy pillanatra
testünk összeér
óramutatóként
lenn te
fenn meg én
Nincs aki kiáltson
a torony üres
a szív rideg lett és béna a torok
már hallgatni se arany
kenyeret éget a tarlókohász
fáj szégyenfüstje
nincs őr
kevés az ima
és a fohászt elnyeli
a mennybolt kékezüstje
Nincsen okod rá,
hogy félre dobjál,
mert létem
felélem.