Feladni elvet,
mit zendülő vér,
vágy, ideg és agy
égi pályáin beléd vésett,
csak elvtelenül lehet.
Ahogy hitet is csak hitetlenül.
Már csak az érdekel
amíg itt vagy velem
hogy jó lenni
úgy hogy nem vagyok
s hagyom
hogy lényed szövetéből
magad
újra és újra
rám szabod
Már reszket a kezed
s én csak ízlelgetem
mozdulatait kanálnyi csendben,
hogy gazdagítson.
Lelkedből mersz nekem
erőt egyetlen könnycseppben.
Nélkülem te már nem lehetnél
visszafogottabb a leheletnél,
izgatóbb, mint a tavi nádas,
hogy a csodára rátalálhass.
Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany levelein
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál
Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.
Csak magamra, senki másra
nem haragszom, miért is tenném.
Szerelem volt. Első látásra.
Kelő hajnal, harmat-költemény.
Újra kitűzted a cölöpöket.
Jelnek.
Léleknyugtató határnak
számkivetettnek,
mikor eláraszt a sötétség,
hogy hozzád visszataláljak.
Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jég-kék rontóár, parttalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.