ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

VI. (fekete virágok, fehér virágok)

"Az idők, akár a virágok,
tornyokhoz szállnak
éjszakák a fekete toronyhoz,
a fényes nappalok a fehérhez"

a tornyokban kis poros szobákban
magányok görnyednek magukra hagyottan
előttük régi porcelán tányér
s bennük megszáradt élmények és
bámulnak a szürke betont
csak néha-néha rezzennek össze
ha egy pár szinttel feljebb
ajtó nyikordul

'a szigetek szép földjén
gyönyörű kettős virágok nyílnak
feketék a fekete szigeteken,
hófehérek a fehéren
nézd-'

egy régi fehér árnyék táncol
a falusi ház agyaglábazatán
és nyarat vetít körbe a tájra
ilyenkor éjszakák
sztrádaillatú stoppos éjszakák
virágillatú domboldali éjszakák
éjszakák
ugranak az ablakból a fűre
és meghemperednek

körös-körül a tisztásan
fekete virágok
fehér virágok
és fekete és fehér
virágok

egy tó is van valahol,
mert a torony ablakából
rálátni a ringó csónakokra
és az elmúlt idők az erdőből
csak akkor merészkednek a vízhez
világos vászonnadrágban
fehér ingben
ha a magányosok bent a sorban várakoznak
a torony mellett hogy megszámoltassanak
és éppen háttal állnak

aztán alkonyban
lilás szürkés egyedüllétben
a mólóról lógatja vízbe a lábát
valamelyik 'sok évvel ezelőtt'

és hiába ordítanak bezártan
hogy vállukra szálljon egy szirom
mindegy már hogy fehér vagy
fekete virágból
és meséljen újra a régi estéről
mikor még ismertétek egymást
hiába látod néha alakját
virágszirmokból a tó felett lebegni
hiába látod régi mozdulatát
régi las vegas-i mozdulatát
régi szemét amikor csak ti voltatok
és egymást álmodtátok a világba
és így álmodhattatok
hosszú fehér éjszakákon
térdig gázolva kacagva a hóban
egy messzi fogadó felé
hiába álmodod ezerszer
hogy ugyanúgy néz rád
hogy egyáltalán létezett
soha nem nyílik az ablak
s a virágok puhán az üveghez koccannak
és te egyre homályosabban látod képzelt arcát
és egyre többször nézed elvarázsolva az erdőt
vagy csak ülsz a földön
és a rovátkákat bámulod a falon
még végighúzod kezedet a fa erezetén
nem is létezett talán soha
vagy már nem is tudod mi nem létezett
és azt is elfelejtetted
hogy kápolna ez a torony
kápolna volt

(igyál egy teát
ülj ide mellém
vagy feküdj a földre
és képzelj körénk
kis japán kertet
igyál egy teát
harmatízű teát
ülj ide mellém
nézz ki velem az ablakon
nézz az útra
ahonnan jöttem
nézd a smaragd jegenyét
a jelet az út mellett
nézd a fényt
a száradni kiakasztott tájat
nézd az ablakot
most nem esik
nyár van
tűz a nap
sose lesz eső
csak hinned kell
gyere
ülj ide mellém
ne félj
én már mindig itt leszek)

és hiába ordítanak bezártan
hogy vállukra szálljon egy szirom
a virágok puhán az üveghez koccannak
és te egyre homályosabban látod
képzelt arcát az üvegen
és ő idegenül
egy másik szobában ül
egy messzi toronyban
egy szigeten
és várja hogy nyíljon saját ablaka
és a betonra rakódott porba rajzol
régi ábrákat oda se figyelve
és csak akkor néz fel ha egy ajtó nyikordul
hogy hátha most jönnek érte
soha soha nem jutsz eszébe
és talán te is most gondolsz rá utoljára
míg össze nem rezzensz
ahogy messze fent fémrács-hangon
egy ajtó nyikordul

csak akkor néznek fel
ha fémrács hangon ajtó-nyikordul
valaki újra megtért közéjük
hogy láthassa a pusztát
és a folyosóról egy szobába ér
a földre ül - kint még süt a nap
aztán ahogy az évek telnek
egyre lejjebb vándorol a hófehér toronyban
úgy, hogy észre sem veszi
aztán ha leért a csigalépcső aljához
ha szobája már a torony aljához ér
ha árnyékához ér (fekete torony)
már nem is önmaga
ő is csak árnyékká válik
és már nem is hiányzik neki
a kis tó
vagy az erdő
és észre sem veszi
hogyha árnyékablakán kinéz
árnyékalakja,
csak a pusztára lát

e szigeteken
a csendben alszanak mind a napok

ha csend van

kint a fűben meg
reggelente hempergőznek a fűben
míg az emberek
szobákba zárva a földre rajzolnak
sosem látják egymást
csak várnak régi sziluettekre
de az ablak sosem nyílik
és a csónak sosem indul el
ilyenkor reggelente
hempergőznek addig a fűben
'és a szigetek földjén
gyönyörű kettős virágok nyílnak:
feketék a fekete szigeten,
hófehérek a fehéren,
nézd'

és az erdőben is titkok pillednek el
lehullanak egy-egy fa ágára halkan
éjjel, és te nem is látod,
csak talán hallod, vagy lehet, hogy
azt is csak képzeled,
éjjel, a tóra látva,
az ablakban állva
és sosem tudod meg,
tényleg laktak-e angyalok az erdőben
mikor egy éjszaka táncolni láttad őket,
és téged is hívtak
a tűzhöz kacagva,
az ő régi (tábor) alakjával
vagy csak álmodtad

'énekelnek elmúlt órák'
a tűz körül,
'mint aranyló gyűrű,
táncolnak'
koboldok táncoltak tündérekkel
fehér tündérek fekete koboldok
és sárgán vetült rájuk a fény a tűz mellett
'az idők, akár a virágok
tornyokhoz szállnak'
reggelente, fáradtan a tánctól
'éjszakák a fekete toronyhoz,
a fényes nappalok a fehérhez'

mikor először látod meg a tavat a csónakkal
a remegő fehér fényhíddal éjszaka
akkor halsz meg először
mert még minden eszedbe jut
és feletted ajtó nyikordul
régi szobádba nyitnak

másodszor akkor halsz meg talán
amikor este az időt látod a mólón
cigarettázni
kék füstje ablakodra páraként vetül
és így nem láthatsz el az erdőig
másodszorra halsz meg
mert már nem emlékszel arcára

és harmadszorra pedig
ha az erdőből feléd szüremlik a zene
és te a torony ablakából már látod őket
hisz közel vagy a földhöz
látod ahogy körtáncot járnak egy tűz fölött
ami napról napra nagyobb lett
a te tüzed körül
ami elveszett belőled
és nevetve hívnak a táncba
de az ablakodon nincs kilincs
és már nem is emlékszel
miért kéne kijutnod
hideg a kezed
mikor a torony árnyékához ér a torony
és te árnyékodhoz érsz
hideg a kezed
mikor utoljára halsz meg

addig meg
mindig ugyanaz a táj
és ugyanaz a várakozás
és ugyanaz a szivárványos porcsík a szobában
ugyanazok a firkák a fában
a jól ismert falakon
és ugyanazok a titkokkal kergetőző éjjelek
az idők tornyában egy szigeten
és reggelente kint mindig ugyanúgy
kacagva kacagva kacagva
hemperegnek a fűben vászonnadrágban
és soha nem ismer majd úgy mint akkor
soha nem jutsz eszébe
és valakit te is elfelejtettél
kint meg őrülten hemperegnek a fűben,
ahogy egy régi fehér árnyék táncol
a falusi ház agyaglábazatán
és nyarat vetít körbe a tájra
a szigetek földjén
gyönyörű kettős virágok nyílnak:
feketék a fekete szigeten,
hófehérek a fehéren,
nézd

a virágok táncában porrá ég az idő

____________
Vedres Csaba Ephata - Tortured and Formatted című albuma alapján készült kötetemből
- 2007 -

I. (meggyötörten és megformázva)
II. (micsoda csend)
III. (autóstop Las Vegasba)
IV. (feküdj a földre)
V. (sivatagi hajnal)
VI. (fekete virágok, fehér virágok)
VII. (metamorfózis)
VIII. (virrad)
IX. (évszakok)
X. (titok)
XI. (meghajlott jegenyék)
XII. (villódzó eső)
XIII. (otthon)