ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tilda, fél éve szorította össze mellei előtt két kezét, amivel biztosan sokakat megzavart. Nem tudhatták, hogy Őt viszi. Talán azt képzelték, paranoiásan retteg a molesztálástól... Azt hiszem, ő maga is tudta, de abban az elmondhatatlanul kitüntetett lelkiállapotban, nem foglalkozott aprócseprő furkálásokkal. Az sem érdekelte, ha teljesen eszementnek nézték. Tudta honnan indult és hová megy. azt főleg, hogy kit bíztak rá, a fiatal civil lányra.

Egy vén "postáskisasszony" emlékére

A távolból, egy nagy szúnyoghálós szitaajtó kezdi elveszíteni értelmét és két egymásba ölelkező kürt hirdeti, a postabélyeg lakhelye nincs túl messze. A helyi és távolsági levelek adagolására, kétnyílású postaláda csámcsogta a bedobottat. Azt hiszem, Imre bácsiék szolgálati ideje alatt senkinek sem ment el az esze, hogy személyes üzenet helyett, a falun belül nekiálljon levelezgetni.

- Ma ilyen korán zavar, Alexander Sztevanovics?
- Menj Mása, hozz egy kulacs vodkát és szólj Irinusának!
- Na de Alexander Sztevanovics, bátorkodom csendesen megjegyezni, már a harmadik flaskát üríti ki.
- Mondd, Másenyka, szeretnéd ha mellőznélek a továbbiakban? Vannak itt még hozzád hasonló, jó darab harcos nők. Olyanok vagytok, mint akik le akarnak győzni, de hát ez nem sikerülhet nektek...
- Bocsásson meg Alexander Sztevanovics, máris küldöm Irinusát. Nagyezsdára szüksége lesz még a mai napon?

A dombtetőről, a major kopár oldaláról, egy zugszerű vájatba mélyült úton, amit a szekerek kerekei egyenetlenül csíkoztak végig, most is hallom azt a dobogást, amiről csak a hang ismerői tudták, hogy nem kisebb földrengés az. Ha jót akarnak maguknak, sürgősen kapaszkodjanak, az út két oldalának egyikébe, lapuljanak hasra és várjanak, mert a csikók vágtatnak lefelé. Az egész napos istállóban álldogálást is le kellett váltani egy jó vágtával, az itató vályú is a völgyben volt.

Kaszper már néhány hete csak eldobott kifli sarkot uzsonnázott, és néha komolyan bánkódott azon, hogy nem kutya. Negyvenhetedik életévében, úgy három és fél kutyányi életet maga mögött tudva, Mindössze ez az élettöbblet vigasztalta. Bezzeg azok a drága jó kóbor kutyák bármit felfaltak a földről, de ő még kezdő és álmaiban átmeneti hajléktalanként, ha úgy tetszik kóbor emberként erre képtelen volt.

Ivánék, a kis völgy legkisebb házában laktak. Általában róluk példázták a mintacsaládot. Gyermekeik, Rózsika és Tibi nyolc, illetve tíz évesek voltak. A szülők, mindig mindenben segítették egymást, amolyan "ahogy megfogadtuk" alapon.

Az eső kimosta a levegőt, és a pázsit nekirugaszkodott, enyhén sárguló kókadtságát ismét zöldre változtatni. Papricsek kiült és elkezdett gondolkodni. Vajon miért van az, hogy az összes nagyokos félreérti a szürreális fogalmát? Hiszen ilyen alapon minden, ami egy picit elüt a valóságtól, máris az lehetne...

- Hol van az a...

- Tulajdonképpen mit keres?

- Azt hiszem, már lebukott a határon túli, nagy szalmazsákban...

- Mi az a szalmazsák?

- Á semmi, csak képzeljen el egy nagy átlátszó doboz zabpelyhet!

- Igen.

- Most ugyanezt nejlon tasakban.

A vakond bebetonozódott a földbe. Oldalúszóhoz hasonló lábaival forgatta, kaparta, lágyította, puhította, de alig tudott egy keveset haladni előre. Bár rendkívüli, csak a gilisztákkal összevethető földalatti tájékozódási képessége van, de lassan elveszítette a fönn és lenn meghatározásának képességét.

A magány és az egyedüllét között majdnem áthághatatlan szakadék tátong. Ahogyan nem zárja ki a tömeg az egyedüllétet, egyedül sem feltétlenül vagy magányos.
Honnan özönölhet feléd az a végletekig lágy érzés azokból, akiket nem is látsz? Belőled is eljutnak a szeretet hullámai valahová, valakikhez.