ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Sonka, kutyisztikusan viselkedett. Hogyan is tehetne másként egy eb. Ő, talán nem érti magát, csak érzi. Messziről néztem, amint, az egykor labdát pattogtató kislánynak - ma nagymamának támaszkodva, hátsólábain állt. Kifeszült teljes testében és valamit várt, mert ugyan Böbe folyamatosan simogatta a fejét, miközben azt csinálta, mint az összes hölgy, ha egy másik nemtársával találkozik, folyamatosan és rengeteget beszélt.

- Nézzétek, milyen szánalmasak, ahogyan ott ülnek egymás mellett a fülkékben! Szándékosan nem tetettem ajtót rájuk.
- Elnézést, hogy másra is figyelek, Mindenfőnökökfőnöke, valahonnan, úgy eszembe jutott a kérdés... Mondd, Epszilon, miért vagy te epszilon?
- Azért, Sótalan, hogy piciezüstösen csilloghassunk mindketten, mint Argentína! Argentína nélkül, ez az egész Fermentáló nem működne!
- Mi van velem, tulajdonképpen?
- Bocsánat, Nagyfőnökökfőnöke, véletlenül böktem a nevedre...
- Hányan ücsörögnek ott, a porcelánalátéteken?
- Pillanat, veszek egy számológépet!

Az embert minden nap érik meglepetések, és a bűnözők sem kerülhetik el méltó büntetésüket. A minap, üldögélek teraszom előtt - bele kell gondolnom, hogy vajon tényleg ott üldögéltem-e, de ezzel most ne foglalkozzanak - és hallom a szomszéd kakasát, amint teli tüdőből egy párbeszédet repít ki magából, persze monológ formájában. Alighanem, a lelkiismerete mélyén hatalmas lemezek csapódhattak egymásnak és tektonikus lökésekkel tolták fel ezt a rejtegetett vallomást.

(Katona egy-ének)

Egy ember, nevezzük Aladárnak, a hálószobában aludta az igazak álmát. Reggel nyújtózkodott egy nagyot és kilépett volna ágyából, ám meghökkenve tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon, nagy kőfalakkal körülzárt szűk helyiség sarkában szalmazsákon fekszik. Egy lópokróc takarja csupán. Megdörzsölte a szemeit, azt gondolta, baj van a látásával. Felugrott és egy vasajtónak ütközött. Ekkor, a terem minden oldalából, láthatatlan nyílásokon keresztül, egy hang elkezdte faggatni.
- Mi a neve?
- Tompafi Aladár.

Valahol, messze az ég alján, meg sem mozdul a két nagyon erős párhuzamos fénypont. Repülő nem lehet, a házak pedig nem lebegnek... Megint tintával pacázott az éjszakai ég és szokásához híven, ki tudja miért, amikor én nézem majdnem mindig dundin terpeszkedik a Hold, fényével átkönyökölve és megfestve az alatta levő felhőréteget.

Dömefi úr azt mesélte, hogy arrafelé, ahol ő lakik, volt egy igen érdekes ember. Az utcán, egy régi slágert zümmögött magában, ami “a tilosban, a tilosban, te is jársz néha titokban”, vagy valami hasonló refrénnel végződött. Széles jókedvében megállított egy vele szembejövőt.
Az már-már visszakérdezett.
- Miért, maga tényleg ilyeneket csinál?

Arca pergamenszínű és kérem szépen először nem érzi úgy, hogy megöli a pihenés, mert előzőleg, amint a szemét kinyitotta, máris késésben érezte magát. Behajította három embernek való reggelijét és nekiindult, mert az életet csak a munka teheti értelmessé. Azzal már kevesebbet foglalkozott, hogy az értelmet összekösse a munkájával. Megannyi semmi hasznú, vagy inkább értelmű, már-már dudvafényezést is elvégzett, csakhogy tele legyen a visszajelzője.

Talán visszajöttek Margarinék, a kedvenc tücskei? De furcsa és kellemesen lágy, zengő ciripelés hangja zizeg ki a park pázsitjából. Bederilábú bedereg, mert a nagyváros villamosos Teher Manettes és mindenféle egyébirányú tehermentesítése megtörtént. Most valamilyen más irányba csörömpöl vele a nagyokat füttyögő vonat.

Haza kell jutnia Repkefalvára. Belül ugyan ujjongott, de ebből kívülről semmit nem lehetett észlelni. Számolt, ha mindent szabályszerűen betart, túl kevés marad. Ezért is választotta a gyorsvonatot. Aludni nem tudott. Soha nem érezte még, milyen úgy igazán álmosnak lenni, talán napi egy-két órával is beérte, ha annyi adódott neki.