ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Azoknak üzenem, akik megbántottak.
Akiket egykor megsimogattam,
s mára már a hátukat sem látom,
eltűntek, hogy nekem fájjon.
Nem fáj.
Üzenem, hogy a tavasz átölelt újra
s a remény apró kis hajtásokba bújva
megsimogatta lelkem.
Bár roskadozva léptem, a hold erőt adott.
Éjjel kacsintottak rám a csillagok.

Azoknak üzenem, akik elfeledtek.
Amikor árván álltak, s melléjük térdepeltem
kezüket simogatva, dúdolva adtam meleget
amikor fáztak.
Volt hogy megaláztak.
Üzenem, hogy ideért már a nyár
árnyat ad az égig érő diófám
alatta ülve az ég is kékebb,

- ahol a halál arat -

Messze tekintek - oda.
Kora esti égen zafír
kövekkel kirakott
fénylő csillagok...

Sok ezer emberi élet
távozott... Vajon
medig ragyogott?

Mennyi ember sír, idelent?
Könnyes szeme égre néz,
vigaszt keres...

Fentről simogató mosolyt
kap...
Hiába minden, beforratlan
sebek szakadnak!

Eljátszottam ezekkel a lomokkal.
Köszönöm a figyelmeteket, egyszer majd lomtalanítok! :)

hangtalan alkalom, ami
padmaly szélén alom, s kialvatlan
furcsa álom, hol halkan
beleremeg balom, képzelt
esti bálom csúf, kissé
mélán recsegő birodalom,
hol elnémulva bomlom alá
míg bordalom eltántorgom,
ahol csendes borzalom ül
a sarokban, amibe botlom az
egy vén cimbalom, s eljátszom:
lehetne egy – „csókolom kezét”
halk szavamra, dalolom tovább
még halkabb dalom
szinte dúdolom, míg az elhalkul,
és arcomra a fájdalom szőtte
képzelt fátyolom, megannyi árnyékát,
benne létem fogalom, csupán
a térben helyemet foglalom és
majd azt fontolom, múló alkudozás ez,

(saját fotó)

alkalom, ami hangtalan, mint az
alom szélén kialvatlan
álom, hol a jobbom, vagy a
balom remeg, képzelt
bálom parkettája csúf kis
birodalom, néhol recseg, s én
bomlom - elnémuló
bordalom eltántorgott
borzalom, míg csetlem -
botlom, sarokban a vén
cimbalom, s eljátszom:
csókolom – lehetne egy szóra?
dalolom tovább kopott kis
dalom, még halkan
dúdolom, míg az elhalkuló
fájdalom arcomra szőtte
fátyolom, mahagóni árnyékát,
fogalom maroknyi létem, csak

Nem vár más csak sötét
selyem-suhanású
éjszakai álmom.
Imák köntösébe
öltözetetem lelkem.

Egyedül hallgatom
szívem dobbanását,
ezt a halk kis zenét.
Ritmusa altat, majd
felkavar, mint rég múlt
- zivatar.

Fénybe vetett végtelenség,
magába záruló emléke
megidéz múltat, s kőbe rejt
sok fájdalmat, mint egy régi kép.