Vers
Mire elfogy a szó
Sanyarú az idő, a papok feketék,
Odahagytam apáid; a nemzet, a nép:
Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy az ajkaidon nehezebb, ha lehet
Zenélnek zengő zivatarok
Alszik az alkony
Álmában ásít,
Borúsan barnájára borul.
Cammogva cipeli
Csipkés cseppjeit,
Dunyháját dagasztja
Elfedi. Egyre esteledik
Égszíne éjben égett,
Felette feketén füstöl,
Gomolyog görbén.
a szépség koldusaként
saját grafika © - Copyright
vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán
elsuhanó éjszakáid veted
.jpg)
© - Copyright Saját fotó
még álmodik a csend - időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp - mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült - simulva beleszőtt
feledés útjára bocsátlak
Prospero and Miranda *
hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;
végtelen harmatot szitálva az ég
rám terül, hogy nyugalmat keressek,
hol az elengedés lassan oszlik szét
a reggel elringat, otthagy egyedül -
keser-édes minden, itt legbelül,
.JPG)
