Ahogy kikísértél
Ki a megmondhatója, vajon mi a bűn Isten szemében, ha találkozunk a szerelemmel?
Izzik a július megint…
Mielőtt az arcátlan idő
magába morzsolja emlékeimet,
kibontom apró csodáit
a csendnek –
Csukott szemhéjam alatt
szinte azonnal bevillan
az a forró nyári nap
összes színpadi kelléktárával:
víz, csónak, nádas,
lengő fűzfaágak,
lopakodó tekintetek,
napbarnított karok,
az első, igaz ölelés…
(mi kell még)
Szívet megtöltő remény,
ahogy kikísértél a kertkapuig –
Határozottságot színlelt tétova léptek.
Mozdulataink meséltek.
Gondjaim felett
kék szárnyú madár fészkelt…
Távolodik a perc –
A tóparti fák,
lassan elnyelik hangod,
a ringó nevetéseket,
magukba szívják
a kéket és lilát,
titkaink misztériumát…
Letűnt pillanatok felhők szélén –
A lombok újra zöldek,
ágaik közt sötét varjak,
(honnan a csudából jönnek)
károgásuk egyre közelebb...
Nem tudhatjuk hová érkeznek
a napfényben úszó délutánok…
(homlokom redőibe bújt a szomorúság,
csakhogy ne lássa más)
Nekem már csak a lecsupaszított,
magányos estek,
horizontra gyűrt sóhajok,
égre festett,
versekbe rejtett
szív-küldi üzenetek,
éjszakáimra könyöklő,
tetszhalott hajnalok maradtak,
semmibe néző vakablakokkal –
Jöhetne most egy felejtős film…
(ideje bekapcsolni a tévét)
*
(saját fotó)
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges