ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"Áthelyeztem"

Tavasz selyme lép elő
Tél-barnájú vesszőkön,
Kis nyírnek szél szaggatja
Első barkáit, csak odaköszön
A vidám reggel, bár pihenne még.
Nap megy fel az égre,
Simítja le árnyak erdejét,
Apró héricsen sok fénye ég.
Ki tudja, jólesik egy virágnak,

Elkorhadtak a hónapok és a napok hova tűntek?
Lankáknak zöldjét éhezte, kövét se hajítva
Fájdalmának, mit vég nélküli álmaiból oda

Vetve mocsokba, az ember priccsen várta a hajnalt.
Lánctalpak csikorogtak, tolták új sikolyából
Holtak csontváz halmait, alvó lágerek éji

Valahányszor emlékeim
Szólítanak, csalogatnak,
Múltunkba vájt ösvényein
A lelkem visszaballag.

Már emberöltőnyi ideje figyelem,
Mit üzen a tél, így az évszak közepén;
S milyen rövid az estém.

Álmos párafelhők ülik az eget,
Széttárja csipkévé fagyott

Photo by Pekka * Jégben a napfény © - Copyright Pekka

Hol ragyognak valódi fények
Emlékük oly távolról
Árad felénk, mint kis remények,
Dermedt ködös távolból.

Két szeméből jött, mint zsarátnok fénye,
Oly vöröslőn izzó, sok meleg sugár,
Átkarolta testem, néztem az égre,
Vágtatott a mély, emelt fölém sudár
Csönd-ágakat, a törzsek közt sötét volt,
Félve olvadtam alá, mint édenkert
Illatát éreztem – bennem kóborolt,
Parázslott is talán, ajkával rám lelt…
Hallottam – lágyan, pár szót halkan remeg;
Súgott valamit szelíd aranyszája,
Én voltam a tél, s e csóktól haltam meg.
Tudom, hol van az új tavasz csodája,

Bimbóját duzzasztja, s a langyos este
Csillagfénye a végtelent kereste.

...
Szédít a nagy öreg fa, elviszi álmom,
Rég köddel van már takarva a felhő,
Felvágott halomban a régi világom,
Már hó alatt ág, s fent a téli erdő,