Égig érő fa...
|
2011.01.27., cs, - 13:09 — Pekka
Photo by Pekka * Égig érő fa © - Copyright Pekka
Egyszer régen, a tisztáson túl, de még a sűrű rengetegen innen,
élt egy egyszerű ember a kerek erdő tövében. A virágokat ápolta,
hátul a kertben olykor a pöszméte bokrait metszette, a paszulynak
készített nyápic karókat, olyan vékony botokból, amiket az erdőn
járva talált.
Ennek az egyszerű embernek volt egy öreg barátja, akivel gyakran
találkozott. Néha mesélt az életéről. Egyik reggel a tornácon volt,
a lócán ült éppen vette föl a lájbit, mikor furcsa neszezést hallott.
Majd hirtelen csend lett, még felnézett a zsupptetőre, olyan éles
szemmel, hogy a mentéjén nyomban összeszaladtak volna a
sujtások is, pedig azt egy menyecske varrta, még ifjú korában.
Az öreg ipa mesélte neki, mikor plajbásznak hívták még az
íróeszközt, kapcát hordtak a csizmában, hogy bizony vigyázni kell!
Fát vágott az erdőben, sokszor kellett napokra kint maradnia,
így lassanként társa lett a hold és a csillagok. Kedvence is volt
nem tudta mi is a neve, csak nagyon tetszett neki az a csillagkép,
ami egy nagy dupla v-é betű volt.
Volt az erdőn egy égig érő fa – aminek minden ágán egy – egy
kobold lakott. Az erdei manók időnként összegyűlnek, és
mindenféle varázslatról, meg gyógymódokról fecsegnek.
Ők voltak az erdei apró állatok, akik gyakran különös dolgokra
voltak képesek.
Szerette az erdei és mezei virágokat, s pontosan ismerte
azokat, amelyek gyógyító erővel bírtak. Egyszer
megbetegedtem - mesélte Timótnak - még a szívem is fájt,
alig álltam a lábamon. Jöttek is az apró erdei lakók: a kis nyest,
a nyuszi, az ürge, s mindenik látta, hogy az ember szomorú,
s tán beteg is. A varjú, aki nem volt igazán barátságos,
még ő is hozott az embernek, egy valahol felkapott fél diót,
s letette elébe, megbillegtette acélkék - fekete tollruháját,
s mint aki nem tud repülni, totyogott, csapkodott s eljátszotta,
hogy nekifut aztán csak szökellt egyet, s még egy
párszor megismételte ezt.
A nyuszi, bár nagyon óvatos és félénk volt, mégis két lábra állt
a füleit is fölhegyezte, tipegett jobbra - balra, mint aki nagy
komolyan fontosat akar mondani, majd elébe állt az embernek
és azt mondta: "figyelj rám, ha bánatod van, én talán tudok
segíteni, gyere velem!" Elvezette a rétre, ahol rengeteg
pitypang virágzott éppen. Leheveredtek a földre; s csak úgy
mintha nem is törődnének semmi mással, játszottak a növényekkel.
Simogatták szirmaikat, meg-megcibáltak néha egy levélszárat,
s ha találtak bolyhos - szárnyas kis ejtőernyő csokrot, nagyot
fújtak feléje. A sok szárnyacska felszállt, s elrepült. Sokáig
néztek utánuk, vajon hol érnek földet, merre lesz új hazájuk?
Észre sem vették, hogy ahányszor hozzáértek a virághoz,
vagy a szárához, mindig kaptak finom gyógyító nedveket.
Egyszer azon vette észre magát az ember, hogy nincs is már
mellette a nyuszi, s ő pedig fekszik a réten, bámulja a fellegeket,
az égig érő fát, s nem fáj semmije.