ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"...Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, mert minden csönd más, - ..." ( Reményik )

Árván lépegetnek az ünnepek,
csodák vackolnak a sarokban,
kibontatlan csomagok,
fésületlen síró babák,
elmaszatolt apa-anya rajzok
nyüszítenek a hangtalan éjszakában.

Idő. Tér. Ma, holnap, holnapután. Egy hét, két hónap, száz év. Visszavonhatatlan, és megismételhetetlen viszonyban vagyunk az idővel. Hús-vér emlékek, jelenek, hidak, utak, mosolyok, könnyek és vágyak között éljük, és tartjuk az életnyi pillérjeinket.

Tegnapi és holnapi
harangkondulások feszítik
a messzi végtelent,
kútmély csend zúg
az apró dombok közt.
Meggyilkolt álmok suttognak…
Nincs dal, nincs világ,
ami elaltat, ami betakar,
csak ez a MásVilág,
csak ezek a kőhideg,
alvó nyugalmak.

Eltorzult arccal, álmaim
szorongatja a hajnal.
Pupillám mélyében
elbúvó szürke fényekből
arctalan holnapom rajzolja,

Csenddé feszülő hangodba belekap egy idegen fényszél, hívogat, tapogat, szívedben matat, alád gyűrődik az üvöltő mély. Fals mondatok, félreértett érintések, múzsák, szerelmek, versek, ihletek, hamis füzér kezedben, igazgyöngysor feletted. Hervadó felhőkből szirmokat tép a hajnal, vérvörös rózsák sírnak a szélben, szeret, nem szeret, elbocsájtó üzenet, amulett leng egy kopott kereszten.

Mi ez a csend, mi ez a mély,
mi ez a szaggató, fénytelen üresség.
Te előttem mész. Én eléd futok.
Gyermekéveim meztelen talpa alatt
sírnak az álmok.
Feléd dobom a labdát
széttárod kezeid,
arcod a felhők felé fordítod.
Csattogó lepkeszárnyakba kapaszkodom.
Zuhanok. Te még repülni akarsz
pille könnyű szárnyakon. Nélkülem.
És én úgy könyöröglek,
gyere még játszani velem

...hiába a közelség bennem, ha egyre nagyobb a távolság benned

Torokba rekedt hangok,
homlokra csókolt múzsa-magány,
tintafoltos versek,
széttépett papírlapok.
Az élet ma sem válogatott,
hamuvá porladtak az ígért álmok.

Emlékszel az első napra, az első levegővétel utáni pillanatra, a hangra, a mosolyra, a dalra? Az idő egyre tágabb lett, a tér fájdalmasan körénk szűkült. Fénytől-fényig, árnytól-árnyig, faltól-falig ölelt körbe a lepkeszárnyú hajnal. A szárnyakat neked adtam, de engem soha nem tanítottál meg repülni. Fölém hajoltál, arcod a félelem idegen árnyaival takarta el a napot, szemedben szürke felhők vonulását láttam, szilánkokra hullt minden kimondott szó… csak élni akartam, de születésemmel benned haltam.