ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

...hiába a közelség bennem, ha egyre nagyobb a távolság benned

Megfeszítve hallgatok
kereszt nélkül, egymagam,
szemhéjam alá zárulnak az álmok,
te fent én lentről csodálom
az est szétterpeszkedő szárnyaiba
kapaszkodó csendes világot.
Te a lángoló napban égsz messzi,
én egymagam félek a porban állva,
csendben zuhanunk bele
az örvénylő fénykörbe,
lepketánc, néma éjkeringő,
gyermekin szeretve
öledhez bújnék álmaimmal.

Csupasz zajjal
kondulnak a harangok,
csendes eső szitál odakinn,
anyám takarj be, fázom,
szólnék, de kevés az idő.
Levegőt sóhajtok széttárt
szárnyakkal a kavargó szélben,
kiáltanék, de a csend túlnőtt,
hiába írom szavaim némaságát,
fájva lángolok méhfaladon belül.
Világok perzselődnek bennem,
a tűz lassan betakarja arcom,
szikrák táncolnak szememben.
Te vajúdsz, én fájlak,
szemedben könnytavak áradnak,
sírva törnek a csontok,
érfalak tágulnak lélegezve.
Te üvöltesz, én hallgatlak,
reped a burok,
holt-csillagokká olvadnak
a kimondatlan szavak.

mielőtt földet értem
tenyeredben vacogtam
idegen életem

Már nem vajúdsz,
de én mindig fájlak,
a hold nélküli éjben
elindulsz, arcod a fényben.
Futnék utánad a hold-apályban,
keresnélek a világ-dagályban,
de a kövek mozdulatlansága
felhasítja mezítelen talpam.
Körülöttem homályos álomfolt,
betonrések közt hervadnak
a sziromtalan virágok,
krétarajz az aszfalton,
elmaszatolt könnyek
a fakó tükörben,
rozsdás hinta nyikorog
üresen a szélben.

a hiány hiányát érzem
tűnik a fény, zárul a kör
zuhanok a kéklő semmibe
alattam a mély…
záródik tenyered

Csendes eső szitál idekinn,
pernye hull a földre,
nélküled vajúdom életem,
már nem ott vagyok, ahol hagytál,
nem vacogok tenyeredben.
Ma roppan a csend
a rőt máglyán,
lángol, sír, izzik a szó.
Ölelve köszöntenélek…
szavak nélküli, hajnali ringató
Anyám, érints meg, nézz rám,
sercegő lángoktól halnak
szívemben a versek,
takargasd ki lázban égő testem…
ott várlak, hol egymáshoz
némulnak a hajnali kráterek.