Őszi mozaik
Pocsolyákba fáradt, faggyá fásult álmok
Visszasírják kisiklott vágyaik.
Tán titkok még? Vágnak valóságok.
Visszhang: krepp-papír árkok ösztöntárgyaik.
Kinn még magányba dőlő lámpaoszlopok
Hasítják ketté ikon-arcomat:
Ez fény. Ez sötét. Júdás. Angyalok.
Görcsök gyolcsba kötnek régi markokat.
A vízben fetreng minden régi énkép,
Ócska felhők sikoltnak hátterül.
Arcomon unott ráncok - kihalt térkép -
Mint lankadt láz, könny helyett szétterül.
Itt állok, s a világ: színpadon.
De ők, kik elveszejtve játszanak velem.
Újracsépelt koszos közhelyhalom -
Színházi füst kéklő lélegzetem.
Régi kontúrok szépia táncai -
Egytől-egyig közönybe kárhozott.
Titkaim - fekete lyuk csillagsáncai.
Áldott voltam. Legyek átkozott.
Üres terek fényei ruhámon:
A hold reflektora már rég elvakít.
Néma jelmez - száraz szavak a számon.
Szürke lett a tarka fénykörív -
Régi arcok az avarba bújnak,
Néma mind - félnek ordítani.
A célok hűs esőként porba hullnak.
Az idő száguld. Más fél moccanni is.
A csend minden zajt pengeként átszakítva
Hív. Emlékeink sikátorokba kúszva
Várnak még egy szörnyű áldozatra.
A város fényein át a tejútra
Terjed - mint betegség - a remegés.
Kontúrok fáradtan, egymást átkarolva
Szeretkeznek, és kíntalan lebegés
Simít susogva, lelkemre hajolva.
Isten vagyok egy örök őszben,
S nemléted glóriádhoz emel.
Álmaim s a város - égnek tiszta tűzben,
S nem emlékszem, mit feledtem el.
---
Emma (2005-2006)