Valami régi sanzon szól a buszvezető
Sárgán világló fülkéjében.
Valami némaság ázik a legelőn,
és némaság guggol a föld mélyében.
Vízfüggöny mögül néz most vissza
A világ, s így minden sokkal érthetőbb.
A ritkás fénypontokat a pupilla beissza -
A láng a hidegben sokkal égetőbb.
Az ősz nagykabátban a hátsó ülésen ül,
Mélyen szemébe húzza ócska kalapját.
Néha bánatos dallamot fütyül,
S még néma csendbe fojtja haragját.
Pálinkával kínálja pár művész-suhanc,
De ő villámokat szór hályogos szemével,
És a tájban megvillan gigászi vakuja -
Állókép az elsuhanó mostban. Kezével
Gyufáért motoz - gyűrött, régi skatulya.
'Heaven's Pub' - ezt írják rajta a betűk,
Sercen a gyufa, és egy pillanat alatt,
Mintha a föld párnáját hasítanák a tűk,
Lángcsikká tűnnek a fák. De a sztráda megmarad.
Az égből a hátráló útra szaladnak
Az ablakot ölelve az esőcseppek.
Összeolvadva, s külön válva haladnak
A magányba - s a múlt betonjára hevernek.
Üres flakonok hintáznak a padlón,
És néha a hangszóróban Isten hangja recseg.
Szigorú asszonyok feje belenyugvón
Hátrahanyatlik, majd felnéz, s megremeg.
A kabátok gyűrötten kudarcot vallottak
Párnaként, s most az ölekben hevernek.
Az ősz füstöl, s kint köd borul a tájra -
A hegyek az égről pár csillagot levernek.
Elmélázva néznek, hogy mi folyik ott fent,
De nem látnak az orruknál tovább.
Zakatolás harsogja túl a jelent,
Alszanak - a holnapot tudni mostohább.
Túlhaladott éji romantikában
Mosódnak kint eggyé a sziluettek.
Egy vonallá szenderült bozót zugában
Egy kobold gyúrja szerdává a keddet.
A látóhatár szélén ponttá lesz a minden
És a tejszerű hidegben űrré fakul.
A bent cikázik át huzatként a kinten
Ahogy egy másik busz mellettük elvonul.
Házak tűnnek el, és ő csak nézi őket -
Megannyi otthon fénykristályként szétesik,
Hegyek öklelnek fel füstölő háztetőket,
Majd a síkságok óriás testük elnyelik.
Nincs egyetlen pont sem, mi állandó maradna,
Így Emma egy koszfoltot néz az ablakon.
Minden változik. Ő maga elé mered.
Táskáján fakult béklyó himbálódzik vakon.
---
Emma (2005-2006)