Ősz
I. Emma úton
Áttetsző évek illata, mint a pernye
Táskáján szörnyű ómenként fityeg.
Emma távolsági buszon felénk siet,
S nem érti, a fénynek mi értelme:
Suhanó fáknak firkává lesz a teste,
Koszos ablakot nyákkal vonnak be színek.
Emma megállóban, hőségben liheg:
Budapestet a nap időtlenné festette.
Ő se sejti, s mi is még gondtalan
Az udvaron füstbe fújunk édes vétkeket,
- Kilenc halhatatlan, mámoros hontalan -
Míg Emma a hivatalban únt papírra vés jelet,
Testünk vitorlaként feszül, a jövő még súlytalan
Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg.
II. Nyári éj a parkban
Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg
A könnyűség, mint szellő, mi enyhet ad.
Esteledik, s csak kilenc árny marad
A parkban minden, s mindenki felett.
Kitalált mesékből lesz ólomvértezet
Az elmosódó jegenyék alatt.
Sörből nemzett nagyröptű szavak -
Egy vakmerőtől mind igaz lehet.
Világok születnek - júliusi éjjelek,
S magukévá tesznek egy-egy csillagot.
Ösvénnyé tapos százszín reményeket:
Mindig lesz egy, ki mindent itt hagyott.
A kéj sztrádáján űz veszélyeket:
Füstben gázoló, kormos szélű életek.
III. Nyári éj a kollégiumban
Füstben gázoló, kormos szélű életek -
Emma ablakán éjjel idegen neszek
Kúsznak fehér nyakához - a város lélegez -
Nehéz lehelet, mint bűnös férfikezek.
Fejére húzza a takarót, megremeg:
A kollégium ablakai vizslató szemek.
"Csak szólj édes! Zavar, ha lihegek?"
Emma sír. A többi lány nevet.
És kezdődik a tánc, s Emma szobra középen,
Pezsgő fröccsen, elázik féltett kelme,
És lék nyílik nagy robajjal a jégen,
És vonaglanak megváltást keresve.
Csak Emma nem mozdul. Tiszta tűzzel ég szenny:
Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme.
IV. Ösvény 1.
Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme
Lángol át egy múlékony világon,
S mint kereszt cipelve túl halálon,
Véres karist nyakán - glória felette.
Az iskola kapujában, mintha alkonyfényt terelne
Szebb világba, ártatlansága süt túl az árnyon,
Mi szoknyájába túr szemérmetlenül, s a szájon
Enyhe rángás: felnéz, mintha mindent feledne.
Ahogy elindult, még senki sem indult -
Antik szoborként, szebb édent remélve,
S amint múlt ketrecéből porba hullt,
Egy könnycsepp írta fel magát az égre -
Némán csuklott össze, ahogy vízbefúlt
Szárnyaló képzelet valóval perelve.
V. Ösvény 2.
Szárnyaló képzelet valóval perelve
Susogott rég szendergő álmokon.
Felnéztem, s a megdermedt alkonyon
Egy vakító fehér látomás lebegte
Szellővé százéves szélcsendem. Meredten
Néztem Emmát, s régi lábnyomom
Újra cipőmhöz gurult: a gangon
Állt, rám nézett, mint sok éve, álmomban, a tengeren.
Halkan csuklott össze. Néma
Vízió volt, mert csak látomás lehet:
Fehér volt. Árva. Mint a nyírfa.
Az ócska fémhordón ültünk, s az üres üveg
Cinkos fénye könnyem porba sírta:
Lángra gyújtotta az üveg éveket.
VI. Nyári alkony 1.
Lángra gyújtotta az üveg éveket
S a többi nyolc vad gúnnyal rám meredt:
"Ember! Elfelejtetted, hogy hogy lehet?
Nézd az árvát! Kis bárány, ma született!"
S keréknyomba köpték szenvedélyüket,
S nevettünk, mint régen, s a szörnyű élvezet
Festette rőtre az alkonyban a testeket.
Indulnom kellett. Nyolc nem szenvedett.
A lázból csituló város hörgő zajai
Kísértek utolsó utamon. Hozzáértem, és ő engedett:
Lágyan emeltem fel a betonhabokból. Karjai
Forrón csípőmhöz simultak. Nem sírt. Nem nevetett.
Még megálltam, ahogy fülembe vágtak a nyolc hangjai:
"Aki velünk van, halhatatlan lehet."
VII. Közjáték 1.
"Aki velünk van, halhatatlan lehet -"
Emmában minden szó csend volt csupán.
Sikolya lámpaoszlopoknak koccant, s a ruhán
- Csermelyek - némán folytak vérerek.
Mint halvány fény, mi alagútból vezet,
Egy gondolat derengett fejében a néma csend után:
"A szoknyám tegnap mosta Erdélyben anyám."
Alig érezte szűz mellein a kezeket,
S azt hitte, könnye folyik öléből a földre.
Az ötödik jött. Majd a hatodik. Emma álmodott
Kis házról, gyerekekről, gondolt a dévai rétre,
Hol kézen fogva sétált volna vele. Ekkor nézett szemébe:
A hetedik volt, kit álmaiban látott. Ernyedve lehanyatlott
Óriások vállán törpeként merengve.
VIII. Közjáték 2.
Óriások vállán törpeként merengve
Néztem, ahogy fénye meg- megcsillan
S minden álom izzadt párába illan
S a világ ritmusra rőtté rengve
Átadja magát céltalan keringve
Az űrnek, ahogy vakítón kivillan
Sápadt nyaka a sörösdoboz sírban.
Magam néztem, és ahogy fehér ingem
Vörössé ázott. Valami végleg elmúlt.
Nyolcan kacagtak őrülten, hangosan-
De a park éjszakává csitult.
Ott hevert halványan derengve, titkosan,
Karomba vettem. Hazavittem. S másnap egy levélre hullt
Reggel az ősz halkan, cinkosan.
IX. Reggel a kollégiumban
Reggel az ősz halkan, cinkosan
Sápadtra mázolta Emma szelíd arcát.
A nyár megvívta újra céltalan harcát,
S a város elmúlást gőzölgött álmosan.
A lányzuhanyzóban neon-világosan
A lámpák arcát felnőtté karcolták.
A nők meztelenségük egymásnak ragyogták,
S Emma fürdött az őszben magányosan.
A padlón kavicsként koppant minden nevetés,
Én bent aludtam, párnáját karolva.
Törülközött, és bágyadt őszi remegés
Futott át a szobán. Olyan volt, mintha szólna
Hozzám, pedig néma volt. Felnéztem,s mint sóhaj,lebegés,
A küszöbről nézett mélázva ágyamra.
X. Álom
A küszöbről nézett mélázva ágyamra -
És én újra régi álmomba zuhantam.
A tengerben álltunk, és én átkaroltam,
A menny dörgött minden hazug szavamra.
Csenddel takart be az óceán gyomra,
S mi mindentől védve, egymásra hajoltan
Néztük a feketeséget. Álmomban angyal voltam.
Az űr miriád tűként fénylő pontja
Karcolta múltam. Régen eltűnt részem
Alakot nyerve Emma volt. Árnyamra
Simította kezét még szomorún, s fent az égen
Az alkony vitorlája - győztes zászló vászna.
Emma fénylett. Repülni kezdett. Sírt. A szél búcsúját zúgta:
A por avarként nehezült szárnyamra.
XI. Hajnal a kollégiumban
A por avarként nehezült szárnyamra...
Hajnal volt már, mikor felébredtem.
Üres szoba. Kócos ágyak. Fények megrepedten
Lógtak izzó neoncsőről a valóságba.
A mámor múló lehelete feküdt rá ágyamra,
S Emma ruhái fényfoltként, gyűrötten
Hevertek. Rajtuk halványan, rekedten
Nyolc idegen öl nyoma. Nyolc tenyérnyi pocsolya.
A verejtékben úszó kihűlő ágyra
Néztem. Egy papírdarab. Rajta gyors betűk:
"Nem tudtál szállni. Elrepültem. Emma."
Itt maradtam. Ő elment velük.
S a bűnt gőzölgő ágyra Emma itthagyott árnya
Minden ígéretét feledve fakón feküdt.
XII. Közjáték 3.
Minden ígéretét feledve fakón feküdt
A másik ágyra némán, amikor beléptek.
Már mindegy volt, hogy áldás vagy vétek -
Közönnyel kezdett búcsútáncba velük.
Belőle fakasztott vért az ő sebük,
Sokan voltak. Vagy harmincan cseréltek
Helyet. A fénylő testtől megváltást reméltek.
Aztán csak feküdt lázasan. Lelkébe mart kezük.
A csendben később néma szavak a szájon:
Szeme előtt fehér látomás: sosemvolt tengerek.
Egy papírra írt, míg egy a másik ágyon
Jövőjüket álmodta túl a halálon.
A nyolc belépett.Elindult, s megfogta kezük, mint egy gyerek:
"Csak én maradtam. Mind felnőttetek."
XIII. Nyári alkony 2.
"Csak én maradtam. Mind felnőttetek."
A parton áll, és tudja, csak így lehet
Valóvá, mi már csak a könnyű képzelet
Játéka maradt. A dévai rét őszi fényben remeg,
S az alkony vérszínre festi a leveleket.
A patakból születnek tengerek,
És Emma áll, és hosszú haján szelek
Táncolják semmivé a hosszú éveket.
Itt mind igaz. Zöld a zöld, és kék a kék.
Szárnyai nőnek, és indul, hogy megtalálja
A partot, ahol szavukra mennydörög az ég,
Hol a tenger otthon, hol a port szárnyáról majd lefújja....
- Emma álmodik, és a folyóba lép:
S magányom ködként borul régi álmomra.
XIV. Emma úton
S magányom ködként borul régi álmomra,
Míg Emma a távolsági buszon távolodik.
Az álmokból néma leplet sző egy messzi otthonig
Az elsuhanó fák moraja - sikolt az éjszakába.
Nem érti, a kusza ábrák derengő pókhálója
Minek mintázza földdel az eget - pokolig
Ér a menny, és mennyig a pokol. Vonyít
Minden fa, fűszál és bokor, de rohanása
A vonaton is örökké folytatódik - minden tovasiet,
S Emma magába szívja, míg fények villanak a szembe
Az őszi estét, s a fenti feketében a miérteket
Látja feloldódni egy sokkal igazibb csendbe,
Ami csak benne létezett. Táskáján fakult béklyó fityeg -
Áttetsző évek illata, mint a pernye.
XV. Ősz
Áttetsző évek illata, mint a pernye,
Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg.
Füstben gázoló, kormos szélű életek,
Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme,
Szárnyaló képzelet valóval perelve
Gyújtotta lángra az üveg-éveket.
"Aki velünk van, halhatatlan lehet!"
Óriások vállán törpeként merengve.
Reggel az ősz halkan, titkosan
A küszöbről nézett mélázva ágyamra.
A por avarként nehezült szárnyamra:
Minden ígéretét feledve fakón feküdt.
Csak én maradtam. Mind felnőttetek,
S magányom ködként borul régi álmomra.
---
Emma (2005-2006)
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges