Szegény szívem, bolond tengeri medve,
ki csak álmában merül a habokba,
egy pofa sörre bámul estelente,
míg visszaréved régmúlt tegnapokra.
Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott
kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,
életre kel a múlt.
A régi címem mint a szarkofág
csak emlegetni járok néha vissza
a tűnt jelent de nézd a mész beissza
az embercseppek betűpárlatát
Ha a közel olyan szoros
hogy már nem lehet közelebb
nem várt ajándék – megkapod
hogy benned van nem kívüled
Néma a barlang szó zaj mind elül
ma visszhang sincs mi hangot lopna-csenne
egymás csendjébe olvadnánk ha lenne
a szóközökben végtelen nagy űr
Háztartásunknak Masa már huszonéve a lelke,
ám feledékenysége a korral egyre növekszik,
Hogy itt ülök, a busz repít, az iskoláig ér,
a gondolatfonál feszít, nem ám hajókötél…
A szél gurít fejem felett gubancos felleget,
hogy oldanom a föld színét a kékben nem lehet!