ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott
kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,
életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám
báli ruháját, az első szerelem érintését,
egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,
magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-
dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos
szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,
dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-
pongyoláján szerettem visszafelé simogatni
a sorokat, hallgatni a sercegést.
Isten kezébe tette kilencven éve gondját, vele
a ráncait, hogy aztán kisimult arccal és kitárt
lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

A családi relikviák előhívják Anyu meséit
esténként, ez a hátul kapcsos alsóruha
lehetett német ükanyámé, fiatalon vitte el
a szíve- halálos ágyán levelekben búcsúzott
a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta
köztük, mint valami örökséget…
A préselt virágminta kifakult szirmai alatt
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron,
nyomot hagytak, mint könny a szemráncban,
ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra.

Kotorgálok a doboz alján, belemászom,
kiemelem az utolsó slingelt terítőt is,
minden emlék szembejött már, generációk
lépték át egymást a selymeken, papírba
csomagolt dísztárgyakon át, beelőztek
a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos
újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadság-
harcos ezüstpoharával, míg Berta nagymama
gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az
Operaház bal hármas családi páholyát,
ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött
a kakasülőre; Mici néni ezerkilencszáznégyes
karácsonyi kívánságlistája az angyalkának,
ahol az alumínium szót háromszor próbálta
leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…

Gubbasztok az üres dobozban.
Kiüresítem magam is, hogy elférjenek
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.