ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Lehet-e unalmasabb egy irodalom dolgozatnál? Jön, hogy az ember a kalapját a fejébe húzza, bedagadt szemekkel, ráncos homlokkal átszundítsa az egész silányul elrabolt időt. Cefetül lajhár sebességgel cammogó, idegbénítóval lassított ketyegésű órára, a tanár szeme becsukódik és legszívesebben ő is átaludná az egész kényelmetlen -fekete-fehér-, úszó semmiséget.

Vannak akik teremben csinálják, mi jöhetnénk a parkba is, de szerintem ez is túlságosan zárt. Nyitni kéne a nagyvilágra, hogy nyolc hektár erdőt és két hold zsámbékot, szemmel legelve suhintsunk sátorbontásig.
Szeretem, ha dörög az ég és zuhog a –zsebkendőnyi- sötétbarna felhőből nekünk szánt zivatar. Csak és kizárólag azon a helyen, ahol a mi labdánk tollai repülnek. Szárny nélkül is szebb a tengelicénél. Egyszer, ha sok időm lesz és nagyon unatkozom, majd szobrot készítek róla.

Aranyos, fogatlan cápa mosolyog Barbira, szendén.

Olyan elnyúlt, hosszú háromszög alakja volt az egésznek, kicsit lekerekített oldalakkal. Elsőre könnycsepp benyomását keltette, persze mindössze azért, mert a tető ilyen formájú volt. Jobbról is, balról is egy út vezetett mellette, az utak szélei már a szakadékba lógtak. A könnycsepp alakú, vasráccsal körülvett furcsaság, temető volt. Olyan, amiben mindenki egyforma és hirtelen egyenlő.

- Itt a villamospótló, itt a villamospótló!

- Öreg, kapja össze magát! Beszerezte amit mondtam?

- Minden megvan kedvesem, itt a létra is.

- Létra! Minek?

- Azt mondtad, mindenből a legnagyobbat és legmagasabbat szerezzem be, annak megfelelően, a tűzoltó kocsi tetejére csak létra segítségével juthatsz fel.

- Ez a művészetek sárba tiprása. Ahogyan a múltkor is egyértelművé tettem, hogy holmi önjelölt festőcskék, mindenféle cifra címekkel manipulálva, az én galériámba tizedelten sem juthatnának be. Úgy vágnám ki őket, mint a huszonegy.

Képeket látok a falon. Az egyikről rám bámul egy -olyan sunyin- vigyorgó, inkább alattomos, mint mosolygó rondaság. Ebben a közegben ő a szépségideál. Ezt tudja, túl sokan hozták a tudomására az elmúlt századokban. Mosolyból grimaszba ránduló, fricskázón lenéző bandzsasággal kivagyítja a termet.

Kétségbeesett szemekkel, dermedt, tehetetlenül feszült felsőtesttel, rimánkodón bámulja a szerelmes egér, akváriumba zárt, meredt hóember szerelmét. Lángoló vágya, füleit bizsergeti és minden sejtjét, akár a skorpióméreg kisagyba toluló bénulata. Ennek az élménynek ellentétét dobolja ziháló szíve.
Színtelen gunnyaszt, mint akinek feje fölött dongók raja köröz, fogolynak érzi magát, akár szerelmetes hóemberének szívét akvárium zárkájában, ahonnan olyan kifejezéstelenül néz reá, mint azelőtt soha.

Törpeharcsák csevegnek, lent a mélyben az árral szemben, kávébarna, rút Duna vízében.Törpeharcsa Zsuzsi néni Törpeharcsa Rózsikának éppen kulináris recepteket ajánl.
Bánja is Rózsika, hogy nincs nála a receptes füzete.
-Ahogy Zsuzsi néni elmondta ezt a kis hal, ebihal csemegét, kukac desszerttel, a harcsanyál összefut a számban. Főleg a barnavíz-mártásban hempergetett kukacdesszert csiklandozta az ínyemet.
Kicsit feljebb egy csapat életvidám ifjú kukac épp a nagybetűs életre készülődött, barna Duna vízbe henteregve.