ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Törpeharcsák csevegnek, lent a mélyben az árral szemben, kávébarna, rút Duna vízében.Törpeharcsa Zsuzsi néni Törpeharcsa Rózsikának éppen kulináris recepteket ajánl.
Bánja is Rózsika, hogy nincs nála a receptes füzete.
-Ahogy Zsuzsi néni elmondta ezt a kis hal, ebihal csemegét, kukac desszerttel, a harcsanyál összefut a számban. Főleg a barnavíz-mártásban hempergetett kukacdesszert csiklandozta az ínyemet.
Kicsit feljebb egy csapat életvidám ifjú kukac épp a nagybetűs életre készülődött, barna Duna vízbe henteregve.
- Nézzed csak Rózsika, éppen ott jön az általam előbb említett desszert. Kóstold meg! Ízlik?
A nagybetűs élet értelmét ezzel el is érték a kukacok.
Harcsa Marcsa kérdezi harcsa Csabit:
- Mondd, Te hiszel a vízen kívüli életben?
- Ó, te hízott pondró evő, ne nézz már lükének, ott nincs is víz! Akkor hogy jussunk rendesen oxigénhez?
Eközben rönkök sodródtak el mellettük. Laci bá, bölcs öreg harcsaként megjegyezte:
- Az nem olyan egyszerű gyerkőcök. Ezek a nagy korhadó izék, a nevüket nem tudom, valahonnan az "űrből", a vízen kívülről csapódtak valahogy be. Még a nagyapám mesélte, hogy látott igen furcsa élőlényeket, akik azzal foglalatoskodtak, hogy fondorlatos módon, harcsákat etetve, azokat kirángatták a "világűrbe". Gyula bának sikerült visszavergődnie, de semmi érdemlegeset nem tudott mondani, olyan kábult volt az oxigén többlettől. Egy biztos, kopoltyúzni ott nem lehetett.
Ekkor irdatlan csobbanással, egy szörny kinézetű élőlény, négy kiálló, nagy csáppal, zuttyant a vízbe. Visszatetszést keltett bennük iszonyatos külseje.
Itt Víziában - harcsául ez egészen másképp van, de nem lehet leírni - sosem láttak még ilyent.
Csak süllyedt és mielőtt elérte volna a biztonságot nyújtó Duna fenekét - Víziában, elkezdett kalimpálni, hogy rossz és undorító volt nézni. Ami még nagyon furcsa volt, nem volt kopoltyúja és guvadt a szeme, már amennyire meg tudták ítélni, hogy mi micsodája. Mintha pánikba esett volna, pedig a víz biztonságában volt. Mintha menekült volna belőle. Mikor elérte a víz felső határát, egy ugyanolyan csáp, mint az övé, utánanyúlt és kirántotta a "világűrbe". A borzalomtól megmelegedett a vérük. Még az ük-ük unokáiknak is el kell majd mesélniük.
- Na Gazsikám, jó hogy itt voltam, majdnem belefulladtál. Te vakmerő, ne szédelegjél már, túl élted!