ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aranyos, fogatlan cápa mosolyog Barbira, szendén.
-Én, a copfos macskajancsi barátja vagyok, de látom, te is inkább célba ugró világbajnok vagy a liliomszín mezőben, mint szende mosolyú, picit sem szeplős álság. Mindkettőnknek válság, hogy nincs fogam. Elég ijesztő, hogy csak vizet nyelek, hörpölök. A partközelben kukkolom az összes kolleginádat, akik mind egy kaptafán készültek. Te mégis más vagy. Zagyvaság nem? Mindig ezt mondják! Nincs is kaptafa, vagy igen? Ha van, menjen jó messze tőlem! Nézd a sima szájüregem, tán képes lennék bárkit megölni? A mindig barát, mindig barátja vagyok! Fáj, hogy nincs vonzó kisugárzásom. Csak én tudom -így víznyelőként-, vízen és vízben élő, fogatlan cápa bölcsességévek -ha nem tévedek-, a Barbi fejek is különböznek. Az egyik nyuszifület visel, a másik tágra nyílt szemekkel, szőkén vagy barnán, piros ajakkal néz a világba, akár egy örökké belőtt. Sokaknak, rejtett agya is van, ez láthatatlan másoknak. Pom-pom lányok sem mind hülyék... Sőt! Mért pont a cápa lenne rossz? Én vagyok az egyetlen kivétel? Nagyon ennék már vízi rizibizit, szeretem a vizet. Nyelem is, nyelem szorgalmasan! Fogaim hiányát, úgy élem meg, mint Barbi az agyát. Ő is kivétel, én is. Ne szépítsünk!
Kerestem, kutattam vízevők nyomát, de cápahonban másként öblögetnek. Kit érdekel a nagyszerű kesergő? Nem a nyers vizet nyelik, hanem a nyers, bánatosan tátogókat. Kinek kell egy okos Barbi, aki még hasát nyomkodva, "mama,mama" nyekkenésre sem képes, hanem odaszól önérzettel, "gerincet kérek"? Nekem van, de nektek megy a futószalag.
A párhuzamosok a végtelenben sosem találkoznak, hiszen a görbült terek, még jobban eltávolítják őket, s a minőségellenőr, mindkét, távolodó párhuzamról selejtbe dobja a szende, nagy szemű, szépen mosolygó, ám gondolkodó, agyas Barbit. Túl felől, a cápák szégyenét, fogatlan víznyelőt és néznék egymást a selejt kosárból, de folytonos távolodással, egyre görbébb terek, egyre messzebb taszítják a két párhuzamot és még véletlenül sem közelítik.
Valaki egyszer azt mondta -ha jól tudom ketten is-, hogy a párhuzamosak -éppen ezért- a végtelenben találkoznak. Viszont a fordítottja is igaz lehet, hogy végtelenül eltávolodnak, a fogatlan cápa és az agyas Barbi. Nekem komoly fejtörést okozott, hogy talán az igazság nem mindig törvényszerű. A kaptafák tüskedzsungelében, az elvárt szerepnek meg nem felelni tilos!
Sosem lesz már fogam, Barbinak sem lesz agyatlansága, hát mi ketten vagyunk a selejtek. S lejtek, lejtek, lejtek, még mélyebbre, a végesség nélkülibe.