Már rég nem számolom a percet,
amit tőled loptam,
miközben magányos világom kapui
bezárultak mögöttem.
te is olyan ócska vagy,
mint az a lepedő ott,
Rólam nem szólnak képek,
sem szavak, nem vésnek kőbe
hieroglif jelek,
gondolatok ívein cikázom,
ott is csak addig, míg engeded.
Részeg pillanatok övezik a múltat,
boldogok voltunk, fiatalok és szépek,
ahogy a mese mondja,
hiányzott a fele királyság,
de korgó gyomorral is úgyannyira
kívántalak, mint bőséges napokon…
Lehetnék célja is,
minek ma csupán eszköze vagyok,
Nem látsz engem sem előre,
sem hátra felé olvasva
abban a nagy könyvben.
És nem vagyok sírkövön arannyal
hurkolt betű,
alig létezem tovább,
mint lélegzeted.
Csak egy falatnyi csöndet adj!
S többé nem háborgok,
hogy nincs föld a talpam alatt,