lehetetlen küldetés
elméd minden rezdülését
feltárni
sosem volt dallamot dúdol az éj
valahol ott vagy te is
ahol az ég a földhöz ér
Tizenhárom perce nézek egy pontot a plafonon.
Elvileg, ha hiszek benne meg tudom mozdítani.
Állítólag.
Nem tudtad?
Sőt, lehet hinni úgy is, hogy közben egy csomó mindenben nem hiszel… zavaros?
Az.
Tizennégy perc.
A pont változatlan, a hitem fogyóban.
Nem teszek fel kérdéseket, aki kérdez az túl sokat akar tudni. Egyre többet. Kezdődő anarchia.
Miért?
Csak.
Hinni kell, megmondták. Legalább kétezer éve ez az ukáz.
Nálam hagytál valamit, akkor régen. Már nem is tudom, pontosan mikor is volt. Arra még emlékszem, hogy sokat beszélgettünk.
Az öledbe vettél és törökmézzel kínáltál. Akkor utáltam a törökmézet. Keserű volt és ragadt. Féltettem a tejfogaimat.
számoljátok bátran lépteim
- adjak tán
papírt és tollat?
jegyzeteljetek bőszen
vastag sorokat
hol
s merre jártam
ti lesztek tanúim
halott vagy
élettelen
vázra
gonddal épített húsfalak
rongya
csak
kártyavár-
úrnő!
szomjad vért kíván
rothadó húsod helyett
friss, feszes testeket
Sötétre vakított ablakok
százai ásítanak,
mosdatlan testek
között furakszom,
átellenben árnyéklények
csöveznek papundekli
dosztokon,
hontalan álmaikban
megváltás a pokol.
ücsörögsz egy méreg drága
festmény alatt
dizájner lakásod csendje
visszhangzik
a bögrében
egy nap roncsolt
testedből kiszakad
a lét
álmaid közt
dimenziót váltasz
új testet
új esélyt kapsz
mocsokban születtél
vér és fájdalom között
akár a többi
s nem vagy ember