Deák-Sárosi Lászlónak, barátsággal
Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül
nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha
csupán önmagukról adnának föl rejtvényt,
megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer,
Ímhol vonulnak
a deli
legények,
ütemre lépnek
pompás teli-
vérek
Fölgombostűzve a négy égtájra
Preparálva az évszakok
Formalinban az elvetélt jövendő
Trófea gyanánt elejtett ország
(Ilyen a gyűjtők szenvedélye)
Váltott lovakon, váltott futárral.
Fehér kesztyű magasában
– fensőbbséges gesztus –
végül a pecsétes levél.
Vigyázzban állnak sorfalat. Kínosan
készségesek, bár lejárt az utolsó
haladék is. Unottan a képükbe —
ne élvezzék, mennyire feszélyeznek.
Letűnt földrészként
süllyedő remények idején
ért el ötvenig
léleképítő éveid hibátlan íve.
„A probléma nem az" —
sosem az, hát persze:
még jó, hogy akad
végre megfelelő helyen
elegendő mersze
valakinek szólni nekünk,
kik az erdőtől nem látjuk a fát,
Sárba pátosszal lerántott
megcsalatott szemfényvesztéssel
elárult ezerszeresen
jelentéséből kiforgatott
Xantus Géza oltárképe és üvegablaka előtt
Most, hogy a stációk
mind mögötted,
vezet a fal áttetsző síkjából
kilépő testeken keresztül
lépcső egy végső dimenzióba.