Mint égi sátor, hajad selyembe fogta
ajkam reszkető hangjait, és fényszemed
jégkékem tüzébe fúrva, vágyak titka
csábította el reménykedő lelkemet,
a pislákoló gyertyák gömbtükreiben,
álmodó ábrándjaim köszöntek vissza,
s vágy művésze sem festhette szebben
ahogy testünk gyönyörök kulacsát itta
ki fenékig…
Boldog reszketés, vállamba fútt sóhajok
csokra siklott lelkemig, örömmel várva:
majd gyöngyemként örökké ragyogni fog
éntengerem aranykagylójába zárva,
s kéz kezet kutat lepedők ráncaiban,
ujj fon ujjat féltve a törékeny csendet,
és test a testhez simul, lüktető ajkam
köszöni csodád, és megint emlékeztet
minden pillanatra…
És ha a test már alélt álomba ringott
éjjelágy puha felhőpárnái fölött,
lebegve nyitjuk újra az örök titkot
bújtató szelencét, s a rohanó időt
magunkba rejtjük én szép lélekikrem,
nézd, hogy teríti ránk Hold ezüst fátyolát
a végtelen amíg Veled szeretkezem,
és kék csendjében csodál alant a Világ
bennünket…