ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Fáradt éj nyűtt maszkja feszül arcomra,
olyan, mint a részeg művész képe,
ki kábult látomás után alkotta,
de a művét nem fejezte még be.

Puhán tette közénk lábát az alkony
– nesztelen surrant álmodó szívünkbe –
s biccentett egy magányos csendkisasszony,
ki a parton ült, zaj szép száműzöttje.
Ajkunkhoz tapadt a múló nyár íze,
mint illatozó, szeptemberi balzsam,
s végtelen titkú csillagok tűz szíve
küldte kihunyó üdvözletét halkan.

Megfagyott csendek páncélja lóg
az amorf est fogasain
a csupasz ág-bogakon
égnek meredő göcsörtök közt
feszülő köd
dermedt füvek roppanó sikolyát
szívja magába

A délután türkiz tükre meghasadt
– roppant robaj törte darabokra –
s fényét a felbőszült alkonyati vad,
a hétórás vihar széjjelhordta.
Fénymadár röppent a gomolyok között
– ezerszín tollú, villámló beste –
majd csőrével a föld bőrébe bökött,
hogy az felnyögött kétségbeesve.

A Duna rám terítette ködkabátját,
a gallér köré fehér sálat tekert,
suttogott a part, a tél sóhaja járt át,
s elbűvölt a január ültette kert.
Újra üdvözöltek a szomorú füzek,
kezüket nyújtották a platánárnyak,
s amíg hozzám dörgölőzött a szürkület,
a löszfal felett zajfecskék cikáztak.

Sóhajod még lebegett a fák szűrte fényben
– akár drága szivarok illatos füstje –
szíved a legszebb dobbanását küldte értem,
s boldogan borzongott bele az enyémbe.
Nem mozdultunk, és velünk pihegett az idő
– elalélt a nyár csillagos, langyos csendje –
és jó volt élni, most nem számított a jövő,
a gondok gömbje elgurult valamerre.

Éji-titkot mentünk lesni ketten
– nyáreste, s az első randevúnk volt –
vonzott az égbolt, s az „Ismeretlen”,
szívem különös, új ritmust dobolt.
A csend átölelt, s halk volt a hangunk
– kéz a kézben vitt a hátán a part –
kondult a torony vasa alattunk,
és a feltámadó szél sem zavart.

Elpihenek zörgő avar vörösén
– párnám augusztusi éjek csendje –
s míg hálót feszít ágbogakra a fény,
a végtelent bámulom elmerengve.
Lombhajukkal fölém hajolnak a fák
– szél simogat, mint türelmes szerető –
s az ősz „gyújtotta” illatos tarkaság
a nyár emlékét csalogatja elő.

Mikor hűs kezed simítja testem
én part vagyok, s te rajta tengerár,
felajz, ahogy habjaidba fekszem,
s a vágyad elsodor, magába zár.

Alkonymadár szállt felém a partra
– olyan novemberi, hűvöset hozó –
s délutánomat csapdába csalta,
mint békés vitorlást egy kalózhajó.
Elfáradt nap lüktetett agyamban
– a „nélküled” mint a kés, belém hatolt –
a hízó homályba pedig lassan,
testéből hágcsót eresztett le a Hold.