ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Lelkem bilincseit nehezen engedem lecsatolni magamról. Félek, hogy álmaim tájait mások is visszapergethetik, ha nem is mozgóképpel, csak színekkel és hangokkal, s olyanná leszek akkor, mint ama megszedett fa... Gyümölcseim aromái nem bennem hozzák a tavaszok virágképeit vissza, s nem tudom majd megkülönböztetni az almát a cseresznyétől, s miként a vakok, csak simítgatom a gyümölcsök héjait is, s nem akarom majd a lédús barackot megízlelni, mert fázom héjának érintésétől, nem vágyom rá.
Tudom pedig, hogy a kert végi málnások között tavasszal sünkutyák dugják ki orraik szirmocskáit, ha nem jár arra senki sem, mert az embertől félni kell, hiszen olyan dühvel irtja a káposztalepkéket is, noha azok násztáncaik járják egyre keringőzve az uborkák indái fölött, nem gondolva a rettenetre: a fagyott lég sikolyára, midőn a természet mozdulatlan hever és várakozik a futórózsa, de ha nem metszi meg senki sem, csipkebogyókat lehel, mire megérkezem és elalszanak a fények, csak egy ház áll mozdulatlan. Kőkerítésein becsorog az elvásott idő, s ráncokat húz a lábazatra, hajszálereit így repeszti széjjel az infarktusok és agyi történések erdeje, s sehol sincs egy szívsebész, sem egy neurológus, hogy feltárja a mélyvénákat, nem keresve válaszokat arra az életmódra, mi végül idevezetett.
Különben reggel háromnegyed hétkor és délután négy tájékán dudált a gyár, hogy idehallatszott, de repeszteni dobhártyáink mégis a légifolyosó volt hivatott, min repülők hasítottak, s húzták kondenzcsíkjaik, de nem volt soha publikus, merre mennek, s mivégre...
A gyermekkor oly gyorsan elillant, s ettől sebesebben csak a felnőtt lét szelelt el, s tudni sem akarom, hány év van mögöttem már, noha a gének játékai miatt sokszor el sem hiszik, mennyi az az annyi, s érdekes, mert a száz libás kérdést sem teszi már fel senki sem, mint, ahogyan az sem lényeges, milyen színűre festetem a hajam, s ruhatáramban miért nincsen egyetlen kendő sem és nem viseltem kontyot, de súroltam téglával a Lewist magamon, s ott a kert mélyén érdekes könyveket olvastam, de csak a diófa nézte őzbarna szemeivel meredten, hogy mire is vetemedtem, mert ő sejtette, mit szüleim elnézően elütöttek egy mosollyal, ha X. elvtárs érkezett beszédbe elegyedni Apámmal, a kántorral, ki körmenetek élén deklimálta az Égnek a zászlós temetések óráin, hogy megint kopogtat egy Lélek azon az ajtón, mi dimenziókat választ el, s családokat, így Istenben hinni kell, hogy engedi egyszer a találkozásokat, mert különben kérdezni sem érdemes, ahogyan gondolkodni sem azon, hogy Imi miért ment oly hamar fel a grádicsokon, szétnézni a felső világba, ha úgysem jöhet hozzánk, míg itt élünk, többé vissza...
Így keresem egykori önmagam ebben a homályos tükörben, minek beteggé tette szemeit az idő, de a hályogokon túli retináim még visszaintegetnek, mert minden jelet felvettem, ahogyan a mohákat is, s a földet, melyben kutyáim és macskáim nyugszanak immár békében. Mellettük elásott játékaim és emlékeim teszik gazdaggá azt a földet. Felismerném ma is a padló recsegését, de kik fent vannak elszörnyedve néznék, s nem is értenék, mik ezek az adók és áfák, kötelező tizedek, füstadók és mindenféle középkori nyavalyák, s ha elkapná őket a láz, nem volna már fertőző cédula a bejárati ajtón, csak TAJ számonkérés, mert mindegy, élsz-e vagy halsz, csak fizess, s ha nincs munkád, keress, s ha nem találsz csak egy szám leszel, felesleges, és van pluralizmus, de két párt élvezi hasznát, míg egyre nagyobb az államadósság, s csődöt mondott itt rég mindenféle politika, semmi sem változott, hisz még a név sem lehet a régi, s lehet alkotmányozni, s abban elvekről beszélni, igaz, nincsen labdaházunk, de vannak szavaink, amelyektől kinyílnak sajgó sebeink, s újra eljön a szamizdat második korszaka, s ugyanúgy nőnek majd tavasszal a fák, már amiből van még, mert felsőbb megfontolásból a legtöbb fajtát rég kivágatták, mint, ahogyan állatokat sem illik ma tartani, s nem is bánom, hogy elcsépelték a szavakat is, így talán mégis kihullott a pelyva, s ez a vallomás, ha csak annyit ér, mint egy poltúra, már akkor is megérte képernyőre vetni, mert nem tudok másként, csak így emlékezni!