Csendes óceán
Sonja nagyon ideges lett. Azt hiszem, volt is rá oka! Egyik vendégtársam búvárkodás közben átlőtte a saját karját a kis szigonypuskával. Nagyon vérzett.
- Hányan vannak még a vízben? – kérdeztem, miközben segítettem bekötözni a sebet. A vendégek közül rajtam látszott legkevésbé a pánik, talán ezért is hallgattak rám. Vagy a hajón láttak együtt bennünket a lánnyal, gondolták, én is a személyzethez tartozom. Nem.
- Ketten vagy hárman. Azt hiszem, vetette oda Szonja, aki animátorként most a kis hajó parancsnokának számított.
- Azonnal induljatok vissza az óceánjáróra, mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Én itt maradok a kis csónakkal, és megvárom a többieket. Tudja valaki vezetni ezt a járművet? – kérdeztem angolul, és a jelentkező középkorú férfire bíztam a kormányosi állást.
Bíztatóan rámosolyogtam Szonjára, aztán átugrottam a kis zodiacba. Felvettem a baseball sapkámat, és a „minden rendben” egyezményes jelét mutatva hagytam, hogy elsodródjak a nagy motoros mellől.
Hajónk, a Sea Wolf, a büszke orrú óceánjáró, ahogy a kapitány hangoztatta, alig negyvenpercnyire horgonyzott innen, északra. Utunk tizennégy napjából a mai a vízi sportok jegyében zajlott, s az a húsz-huszonöt ember, köztük én is, akiket a búvárkodás vonzott, nos mi kiruccantunk ide, a mélybevesző sziklafalak titokzatos világa mellé. Persze, akik csak szimplán szörfözni, vagy jet-skizni szerettek volna, ők a Tengeri Farkas mellett maradhattak.
Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. Közel tíz perce nem történt semmi. Meleg volt. Nekem pedig feladatom. Sapkám simlídere alól a távozó hajó után néztem, hol tartanak, de az óceán csillogásától már a vonalait sem tudtam kivenni.
Nem messze tőlem, nagy fújtatás kíséretében sötét hajzuhatag bukkant a felszínre, akár egy sellő! Tia! Őt választottam páromnak a vendégek közül. Egyedül sem ő, sem én merülhettünk le, így a sors összehozott bennünket. Vagy nem teljesen a sors. Mindegy. Mert jól megvoltunk a víz alatt. Aztán egy jó félóra múlva visszaúsztam a fényképezőgépért, éppen amikor a baleset történt. Tia pedig most szó szerint újra felbukkant az életemben.
- Hahó! – kiáltottam, mire a lány a méretektől kissé meglepetten, de úszni kezdett felém.
- Hová tűntél? - méltatlankodott formás sellőm, de miközben felhúztam a palackjait, tájékoztattam a fejleményekről.
- Nem nagyon láttam már senkit odalent. – húzódzkodott ki Tia a vízből, én pedig nem tudtam kellően másra koncentrálni. Aztán megráztam a fejem.
- Sonja azt mondta, még vannak lent rajtad kívül is.
- Öt percet még várhatunk, - nevetett vakító fogsorával a lány, és hogy biztosan tudjam, mit fog ez alatt az idő alatt csinálni, kifeküdt a napra.
- Igen öt perc alatt még megváltozhatnak a dolgok, mosolyodtam el én is, ám ahogy átnéztem Tia minden tekintetben kellemes idomai fölött, s arra, amerre a Sea Wolfot sejtettük, egy haloványszürke felhősáv jelent meg a horizonton.
- Ez nem jelent jót, suttogtam bosszúsan több okból kifolyólag.
- Hol vannak már a többiek? – nézett Tia is észak felé, és hangjában bosszúságot éreztem.
- Azonnal jövök, kaptam fel hirtelen elhatározással a szemüveget, és a vízbe vetettem magam. Erős karcsapásokkal úsztam körül a zátony körüli területet. Ketten voltunk Tiával. Sonja a nagy kavarodásban rosszul számolt. Titkon persze reméltem, hogy tévedett, de az egyre inkább szétterülő szürkeség most aggasztott. Viharra nem számítottam.
Beugrottam a csónakba, beindítottam a motort, tövig húztam a gázkart, és a zodiac nekilódult. Bíztatóan próbáltam Tia szemébe nézni, de bájos partnerem félt. Bennem csak akkor merült fel némi kétely az akció sikeres mivolta felől, amikor néhány száz méter után szembetalálkoztunk a felénk száguldó széllel, és sehogyan sem sikerült egyenesben tartanom az orrát dobáló csónakot.
- Fel fogunk borulni, bújt oda hozzám a lány, bátorítóan magamhoz öleltem, és ettől a mozdulattól beindult az életben maradási ösztönöm.
- Mielőtt elindultunk volna, Szonjával egyeztettük az útitervet, és a térképeken volt itt valahol egy parányi sziget. Azon átvészelhetjük a vihart, - kiabáltam.
Egy mozdulattal megfordítottam a csónakot, és az eddigi vektortalan bukdácsolás eszeveszett száguldásba csapott át. Szinte repültünk a hullámokon, alig ért vizet a csiga, és a szél belekapaszkodott a hátunkba. Egyre jobban távolodtunk a Sea Wolftól, és reményeim szerint egyre közeledtünk az emlékeimben szereplő homokpadhoz. Egy zsebkendőnyi hely a Csendes óceánban.
- Ott, kiabálta Tia, és a távolba mutatott. Pálmafák! – simogatta hálásan a vállam, és kaptam a fülemre egy csókot.
Villámgyorsan kötöttünk ki, helyesebben ki sem kötöttünk, mert csak felrántottam a motort, és kiszánkáztunk a homokra.
- Gyorsan, üvöltöttem a tomboló szélbe. Most nem turistáskodtuk körbe a szigetet, hanem felrohantunk a képződmény legmagasabb pontjára. Lekuporodtunk a pálma törzse mellé, Tia átkarolta, én pedig egyszerűen magunkra kötöztem a csónakot.
Nagyon közel voltunk egymáshoz. Összebújva egy szál fürdőruhában. Meg egy baseball sapkában. Tia félt, átkarolt, hozzám bújt, el sem engedett egész éjjel.
A vihar hajnalig tombolt, még sötét volt az ég, mire kiadta magából az összes dühét, és elszörfözött délfelé. Talán így kellett lennie, és a két szegény hajótörött, mi, jutalmul a megpróbáltatásokért megnézhettük a világ egyik legnagyobb csodáját, az óceáni napfelkeltét.
- És most? – kérdezte Tia, ahogy teljesen kivilágosodott, és a nap rávilágított a tönkrement csónak roncsaira. A zsebkendőnyi szigetről, és a három megtépázott pálmafáról nem is beszélve.
Azt hiszem valami olyasmit kellett volna mondanom, nekem mindegy mi történik, hiszen itt vagy velem te is, de a fantáziám ebben a majdnem romantikus pillanatban is közbeszólt.
- Túlságosan is szabályos háromszögben állnak a fák, suttogtam a fülébe, aztán kibontakoztam az ölelésből, ami még a napfelkeltének szólt.
Tíz lépéssel ott voltam a furcsa háromszög közepén. Néhány határozott mozdulattal elsöpörtem a leszaggatott leveleket, a partra sodort moszatokat és a homokot. Tia segített, és ahogy összeért a kezünk, ujjaink váratlanul beleakadtak valami keménybe.
Egy vaskos faajtó volt, mint azt félórányi ásás után megtudtuk, és mindketten felizgatva a titoktól, újabb negyed óra múlva ki is nyitottuk azt. Nem volt egyszerű. Mind a ketten beleadtuk minden erőnket, és pihegve egymás karjaiban, a finoman megmunkált, bár határozottan mocskos kőlépcsőket bámultuk.
- Ez mi lehet?- suttogta Tia, és hosszú, sós csókjából biztosan tudtam, be fogunk menni oda, lesz, ami lesz.
Óvatosan, kéz a kézben, mezítláb és némiképp hiányos ruházatunkban léptünk a legfelső lépcsőfokra. Mintha az finoman bizseregni kezdett volna. Vagy Tia keze volt az? Nem tudom, mert váratlanul sötétség borult ránk. Feltámadt a szél, majd ereje hangos zúgássá fokozódott, és egyszerűen elsodorta lábunk alól a lépcsőt.
- Ez egy időkapu, - kiabálta Tia, aztán legnagyobb rémületemre keze kicsúszott az én kezemből.
Zuhantam. Nem össze-vissza, ahogy egy test szabadon esik, a fej felül, láb alul pozíció megmaradt, és a helyzetem furcsa stabilitást sugallt. Még mindig zúgott az a szélszerű hang, ami alig néhány pillanattal ezelőtt elszakított bennünket, aztán egy emberi hang szólalt meg. Nem Tiáé.
- Jegyeket, bérleteket kérem.
- Az időalagútban? – rökönyödtem meg, ám felülről az Úr hangja ellentmondás csapott le rám.
- Újpest városközpont, végállomás következik.