ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1

A véglegesség előjele mindig negatív.
Valami hívatlan kéz a fogalom elé teszi.
Mégis szilárdan állsz, ahogy a fák állnak
méltóságteljesen a történelem

ciklonjaiban. Ők az elmúlás szemtanúi.
Abban biztosak. Ahogyan Te is. Csakhogy
a fáknak nem frázis, hogy minden véggel
egy új kezdet érkezik. Ezért adják át teljes

bizalommal magukat a pusztulásnak. Vajon
te miért az ágakról leváló levelek sikolyát
hallod? Hogy gyógyíthatatlan szerelmük

sebeire gyolcsot vigyél? Szavaid vannak csak.
Azok előjele sem biztató. De reméled, hogy éber
kómában is meghallják. Legalább a fák.

2

Lecsüng az égről egy kövér felhő, mint
halottas ágyról kíntól elnehezült dunna.
Falakat emel a csönd. Menedéket lelt
benned a bánat. Szemed roppanó ablakán

kopog az éjszaka. Meleg véred szabadulni
vágyik, hamar elfolyni, habosan. Szavakat
tartogatsz, ahogyan alma áldozati sötétjében
a magvakat. Az esti utca haldokló fényeiben

megmarad a félelem, hogy a nyár mérgezett
hegyű nyila szíven találja a szerelem vak
sólymát. Érdes a homály. A levegő némaságában

rózsa reszket, és hangtalan hullatja szirmát
az idő. Sivár őrhelyeden valaha pipacsok
lobogtak. De ma hiába hívogatod a csillagokat.

3

A falakat nem töri át a fény. Egy árva gerle
gubbaszt az ágon. Csőrében csók rozsdáll.
Halkulnak a lombok. Neved suttogását nem
cipelik tovább a virágok. Az úton vándorlások

üledékét, a felejtés porát röpteti a szél.
Huzat járkál a szobákban. A Tó hibátlan
tükrét hulló csillagok vakítják. Kecses
hattyúpár ring. Menekítik a hűséget.

Pompás szavak zuhognak az égbolt magas
homlokából. Talán egyszer költeménnyé lesz
ez a nevetségesen sivár világ.

Akkor feltárul az ég mint az Ezután ajtaja,
és tudni fogod, se holt, se eleven nem segíthet.
És akkor vakmerőn lépsz a nyugodt vízre.

4

Azért lebegnek olyan ünnepélyesen
közel az éghez a madarak, mert tudják,
hogy a legszebben dalolókat nem találja
el egyetlen vaktában elhajított kő sem.

Lemetszett fejű rózsák arisztokratikus
tartásával teremtek neked földet az álmok
hamujából, ütvefúró sóhajokkal kiszabadítom
a falba gyökerezett reményt, és elültetem

szelídséged lankáin. Meglásd, megered.
Keresek neked egy kecses mozdulatot,
amivel – öntözni – ráhordhatod a könnyeimet.

Felszabadítom, és utánad küldöm a rabláncon
tartott rózsákat, ünnepeljenek Téged, az Isten
tudja melyik tengeren, milyen évek árbocai alatt.

5

Évekig tanultam olvasni
vonásaidban, de elvesztem
szemed árkában, amit
látványosan mélyített az idő.

Átzuhogott rajtam változásaid
állandósága, mint siketnéma
délutánokon az emlékek pazar
organza függönye.

Gyöngyei villámoktól fényeskedtek,
szálai között hófehér homokszemek
az évek tengerpartjáról, s a hit,

hogy együtt leszünk az elmúlásé,
és a szívemről szakadó, bőröd
lángján elolvadó hó íze.

6

Hasítsd hát a felajzott levegőt, eredj
a maradék évek tükörtermein át.
Köszöntsön minden reggel az ablakon
behatoló madarak harmatos hangja,

merész gyöngédségek hangsebességű
lövedékei, legyen hozzád kezes
a világ. Majd küldök utánad egy
társtalan sast, lábára kötött üvegben

kicsinyke földdel, amibe nem tudsz
engem eltemetni. Hagyd a Tó partján
azt a messzeséget fürkésző nőalakot.

Csak egy szobor. Talán én vagyok.
Kezét a homlokához emeli és hallgat,
míg el nem töröd.

7

Nem vettem észre, hogy tekinteted,
amivel sürgetted a menekvést,
mint csapdába esett vadé – ki a lábát
is képes leharapni a szabadságáért –

fekete lyukakat ütött a reggelek
foszforeszkáló arcába. Szurony-
hegyeket villantottak a kukorica-
táblák. Jobbnak láttam, ha némán

engedelmeskedem. Nem néztél vissza.
Magamban arra kértelek, mindennap
imádkozz a fákért, az elüszkösödött

arcú napraforgó testvéreidért,
a kirekesztett búzavirágokért,
te független erdők boldog gyermeke.

*
Illusztráció: Péli Tamás festménye