A törzs
Teletankoltattam a cessnát üzemanyaggal. Egy csepp sem fért volna több bele. Alig tíz perccel ezelőtt szálltunk le a kis poros reptéren, Afrika közepén. Csak benzin kellett, aztán már megyünk tovább. Feleségem és a gyerekek bent is maradtak a fülke kellemes hűvösében, én pedig rendeztem a számlát.
- Merre mennek tovább uram? – kérdezte a közel kétméteres néger alkalmazott, miközben begyűrte kezeslábasának zsebébe a dollárokat.
- Megnéznénk a Ngaranga-krátert, válaszoltam szintén franciául, de mielőtt folytathattam volna, a férfi szeme kikerekedett a rémülettől.
- Vérszomjas törzs lakja azt a vidéket, halkította le a hangját Tonmga, legalábbis ez a név volt a zubbonyára varrva, és valami törzsi jelet rajzolt villámgyorsan a levegőbe.
- Mi nem leszállni akarunk, próbáltam nyugtatni, csak átrepülünk a kráter fölött, megnézzük a tavat, ami viszont csodálatos.
- Sokan nem jöttek már vissza onnan. – ingatta a fejét Tonmga, és már bele is kezdett a helyi legendába.
– Közel tíz éve egy ismeretlen törzs jelent meg a környéken. Itt nincsenek falvak, nincsenek lakott települések, szegény környék ez, kivéve a krátert. A nomádok mesélték, hogy amikor itatni akartak a tónál, félelmetes, maszkos harcosok ütöttek rajtuk, és elzavarták őket.
Errefelé az a szóbeszéd járja, hogy Ngaranga szelleme felébredt álmából, és ezek a szörnyharcosok vigyázzák ébrenlétét. A kráter felé vezető ösvényeken óriási kifeszített csontvázak izzanak a napon…
- Vigyázunk magunkra, köszöntem meg a rögtönzött folklór előadást, és a mikor felszálltunk, láttam, hogy Tonmga megismétli a már látott törzsi jelet.
- Ennek meg mi baja volt, kérdezte Balázs, látva Tonmga reakcióját, mire elmeséltem nekik a beszélgetésünket.
- Ez izgi, - vihogott fel Krisztina lányom, akárcsak a Mézga család Krisztája. Ezt nagyon jól tudta utánozni. Amire nekem persze nem volt válaszom. Helyette az alattunk elsuhanó tájat néztem.
Tonmgának abban igaza volt, hogy a félsivatagos pusztaság nem nyújtott túl sok megélhetést az itteni embereknek, éppen ezért a táj valóban szinte néptelennek tűnt. Persze az útikönyvek írtak róla, hogy laknak errefelé bennszülöttek is, ám a nyomaikat nem nagyon láttuk.
A Ngaranga-kráter más volt. A magasba szökő kráterperem védelmében egy valóságos paradicsom alakulhatott ki. Legalábbis ahogyan azt Budapesten a google képeiből megnézhettük. Ezért is volt ez utunk célja. Csak elrepülünk a kráter felett, megcsodáljuk a látványt, fényképezünk. Ez valóban izgi, ahogy Kriszta mondaná.
Ekkor pillantottuk meg a napon izzó csontvázat. Óriási és félelmetes volt, ahogyan Tonmga mondta. Sárgásan világított a pusztában, és valami eddig sohasem látott szörnyeteg váza figyelmeztette a betolakodót: ne tovább!
Rárepültem, hogy közelebbről is láthassuk, Balázs lefényképezte. A látvány tényleg félelmetes volt. Éppen mondani is akartam, amikor a motor váratlanul kihagyott.
A fülkében hirtelen csend lett. Ott magasodott előttünk alig ötpercnyire a Ngaranga, a maga vérszomjas törzsével, nekünk meg kihagy a motor! Most még Kriszta sem mondta, hogy izgi.
Óvatosan gázt adtam, a gép rendesen reagált. Magasságot szereztünk, nem volt semmi baj. De nem is lehetett, hiszen a repülőt rendesen karbantartották a cégnél, ahol dolgoztam Nairobiban. Nyílván csak egy pillanatnyi elmezavar volt.
Feleségem megsimogatta a kezemet, mintegy biztatást adva, én pedig kinéztem azt a hasadékot, amin át be akartam repülni a kráterbe, a tiltott területre.
A látvány pedig minden eddigi elképzelésünket felülmúlta. Olyan fantasztikus táj terült el előttünk, amit még álmunkban sem képzeltünk volna. Egy kristálytiszta, kékvizű tó feszült előttünk, körülötte zöld legelők, sőt egy erdő is.
- A Ngaranga! – suttogta elképedve mellőlem Brigi, aztán a motor köhintett néhányat és leállt. Wow!
Gyakorlott repülők voltunk, nem volt pánik. Nem kezdtek el kiabálni, sikítozni, én pedig gyakorlott szemmel azonnal leszállóhelyet kerestem. Nem volt nehéz dolgom, a belső rész nagyjából sík terület volt, s ahogy a cessna kerekei földet értek, néhány méternyi bukdácsolás után biztonságosan meg is álltunk.
Csend vett körül bennünket. Bizonytalansággal fűszerezve. Nem tudom miért, de én is csak suttogtam.
- Itt marad mindenki, fordultam hátra, kiszállok és megnézem a motort.
- Apu vigyázz magadra, - súgta Kriszta, aztán kiugrottam a gépből.
Érdekes, itt nem volt olyan meleg, mint a síkságon. Kellemes szél borzolta a magas füvet, madarak hangját hallottam, és nem volt semmi vészjósló a levegőben. Legalábbis így éreztem.
Óvatosan felnyitottam a motorháztetőt, kitámasztottam, és megvizsgáltam a Lycoming erőforrást. Nem kellett nagy varázslónak lennem, meg hát valamennyire értek is hozzá, azonnal meg is pillantottam az átlátszó üzemanyagszűrőt, amit nem látszott át a mocsoktól. A fene esne beléd Tomnga, a szar benzineddel!
- Ki kell pucolni a… - akartam mondani optimista módon a fülkébe, de a látványtól megdermedtem. Helyesebben nem én, az egész családom kővé dermedve nézett mögém.
Egy tucatnyi félelmetes maszkba bújtatott alak bukkant fel szinte a semmiből. Egyszer csak ott voltak, mintha valóban Ngaranga szellemei lettek volna. Lándzsájuk acélján megcsillant a nap.
Körülvettek bennünket, egy mozdulattal kiparancsolták a feleségemet és a gyerekeket a gépből, miközben a hátamban éreztem az egyik lándzsa hegyét. A félelmetes az volt a dologban, mindez síri csendben történt, igaz mi sem tudtunk egyetlen szót sem kinyögni a sokktól.
Ponyvát dobtak a gépre, ami láthatatlanná tette a cessnát a felülről kémlelő szemek elől, és intettek, menjünk. Csak intettek. Nem bántottak. Én ekkor ocsúdtam csak fel a kábulatból, és amikor az egyik szörnyalak finoman meglökött, kibuggyant belőlem az eddig elfojtott feszültség.
- A rosseb szakadna rátok, az anyátok szentségét!
A menet hirtelen megtorpant. Feleségem rémülten kapta szája elé a kezét, a gyerekek ijedten hátráltak, és a szörnyalakok felkapták a fejüket. A káromkodás még néhány pillanatig ott körözött a fejünk mellett, mint egy keselyű, aztán a harcosok vezetője odatolta az arcom elé a maszkját.
- Maguk magyarok? – kérdezte olyan hibátlan kiejtéssel, amit csak egy édesanya taníthatott neki valahol a Duna-Tisza közén.
- Budapestről. – válaszoltam olyan természetességgel, mintha csak a Balatonnál hangzott volna el a kérdés.
Akkora hahota lett a válasz jutalma, hogy most ez rémisztett meg bennünket. Minden szörnyalakot vadul rázta a nevetés, s ahogy egymás után a hátukra dobták maszkjukat, még a könny is kicsordult a szemükből. Kezükből kiestek a lándzsák, és pillanatok alatt előkerült egy butykos is. Meghúztam én is.
- Mátrai Attila, - nyújtotta a kezét a főnök, és én a markába csaptam. – De jót nevettem, törölte meg lelógó bajszát, ami mint kiderült, nem a maszk része. Bár az arca teljesen barna volt, mint a valódi négereké, de a szeme más rasszé.
- Molnár Attila, mutatkoztam be én is a druszámnak, és kezet fogtam mindenkivel.
- No, akkor hozzák a csomagjaikat, mert nem jó idekint éjszakázni, aztán majd a tűz mellett megismerkedünk.
Mondanom sem kell, hogy kis csapatunk milyen feltűnést keltett a faluban. Egy perc sem kellett hozzá, és összeszaladt mindenki, aki csak élt és mozgott. Tényleg mi voltuk az egyetlen fehérek közöttük.
Aztán este a hatalmas tűz mellett, miután körbejárt az a jófajta pálinka is, amit még otthonról hoztunk, druszám mesélni kezdett.
- Ami kis közösségünk egy hagyományőrző csoport. Kovácsokkal, asztalosokkal, ácsokkal, népművészekkel, harcosokkal, fazekasokkal, meg effélékkel. Hát őszintén megmondva, tele lett az otthoni politikai helyzettel a hócipőnk, és úgy gondoltuk, új életet kezdünk. Mint annak idején eleink, akik elvándoroltak az óhazából.
- De miért éppen Afrika? – kérdezte a feleségem.
- Lehotai barátunk, Isten nyugosztalja, meghalt egy vadászat során, annak idején járt ezen a helyen. Azt mondta, ez annyira távol van mindentől, és olyan nagy pusztaság veszi körül, hogy nem foglalkozik vele senki. Egy törzzsel több, vagy kevesebb.
- És hogy jöttetek ide?
- Egy hagyományőrző találkozóra igyekeztünk, de sajnos a repülőgépünk a zavaros világban eltűnt. És őszintén, kit érdekelt százharminc magyar itt a pusztában. A gépen hoztunk magunkkal mindent, ami csak kellett, hiszen egy komplett magyar falut építettünk volna fel azon a kiállításon. Aztán itt rögtönöztünk. A nganga növény leve kiválóan festi meg a bőrt, azt a néhány nomádot, akik erre jártak, megrémisztettük a fából készült csontvázainkkal, meg a busószerű maszkokkal. Egy idő után elterjedt, milyen vérszomjas törzs lakik itt.
- Nos, ehhez a lovas íjászoknak is volt néhány szavuk. – nevetett Tóth Frici, de tény, ide nem jön senki, mi pedig boldogok vagyunk. Nézzetek körül. Mára közel százhetvenen vagyunk. Földjeink gazdagok, a termés bő, állataink kiválóak…
- És velünk mi lesz? – kérdeztem félve.
A vezérek egymásra néztek.
- Úgy döntöttünk, ha maradni akartok, szívesen látunk benneteket.
- Nem tudom, néztem a felségemre és a két gyerekre, de amikor négy hét után újra felszálltunk a Ngarangaróból, tudtam, ez volt életem legszebb és legboldogabb négy hete.
S hogy visszatérünk-e?