Szürke, lógó hasú ködben gázolok,
- a kedvenc sétányom, fagyott pocsolya -
idekint tartanak régvolt alkonyok,
bár fűtött szoba vár, meleg vacsora.
S mit arcomnak a lomha óriás, a tél,
- viszonzatlan a jeges világ csókja -
emlékemben megint augusztus él,
s ajkamat ajkad képzelt heve óvja.
Mint mikor méhkasként zsongott a Duna
- az öblöt nyáresti zápor lepte meg -
s bár elmaradt a csillaghullás csoda,
az éj hűvöse nem szegte kedvedet.
Ültünk a toronyban fent, összebújva
- ha két test így simul, mit nekik eső -
ázott hajad a szél enyémbe fonta,
s csókok kerültek valahonnan elő...
A hold ma is végtelen felhők foglya
- megdermedt fátyol a csitult világon -
de augusztus a kezemet fogja,
s az emlék melegít, mint egy sál, átfon.
És súlyos "lélekzet" hagyta el ajkam
- a sóhaj alakot ölt ily hidegben -
majd fogtam decembert, hazaballagtam,
s a nyarat szívemben magammal vittem.