Miért üvöltenek jeges éjszakákon a farkasok...
Réges-régen történt a messzi északon, mikor még nem voltak naptárak, amik a múló időt számolták volna. Nem voltak napok sem, nem követték egymást sorban a hétfők-keddek-szerdák. Nem voltak órák, percek, csak idő volt, számolatlanul szaladó, végtelen idő. Évszakok követték egymást szakadatlan, állandóan változó, szeszélyes évszakok. Rövid tavasz előzte meg a rövid nyarat. Éppen csak felébredt békés szunyókálásából a világ, nyújtózott keveset, aztán máris váltotta az őszt a hosszú, hideg tél. Sűrű dunyhával borította be a legelőket a hó, prémgallért kaptak a fák, megdermedt az ősz képe a folyók tükrében.
Hideg szelek játszottak bújócskát a hegyek ormai között, s ha valamelyikük megdühödött, végigszaladt a völgyek peremén, felkavarta a milliónyi, békésen pihenő kristályt. Barátságtalan világ volt ez. De maga a rossz nem létezhetett volna egyedül, testvére, a jó, állandóan mellette figyelt. S ha a rossz havat fújt a völgybe, a jó vakítóan fehér párnává változtatta. Ha a rossz reszkető éjszakát varázsolt, a jó kitárta az ég ablakát, hogy a csillagok mosolya melegítsen…
Puha léptek roppantak a hóban. Keményre fagyott a felszín, méteres réteget rejtve maga alatt, de biztonsággal megtartotta az éjszaka bóklászót. Nagyon hideg volt, gondolatbénító, a nagy kontinens északi része kedvenc játszótere volt a tél leheletének.
A magányos farkas megtorpant. Fénylő orrával a levegőbe szimatolt, vastag, fehér bundájába belekapaszkodott a szél. Jól táplált farkas volt, sikeres vadász, erős, egészséges. Csillogó szőrébe bele-belekapott az éjszakai hideg, de nem tudott kárt tenni benne. A farkas várt.
Hetek óta erre vezetett éjszakai útja, itt a nagy fenyő mellett megállt néhány pillanatra. Világoskék szemeivel végigpásztázta a fehér pusztaságot, gyakorlott vadászként vizsgálta át a völgyet, egészen a túlparton kezdődő fenyők lábáig. Semmi sem mozdult, birodalmának lakói pihentek, vagy elbújtak a vizsgálódó szemek elől, és ő elégedett volt a látvánnyal.
A farkas körülnézett, aztán nekiiramodott a hegyoldalnak. Nem kellett félnie, hogy elsüllyed a mély hóban, gyorsan haladt. Mancsai alól jégkristályok szökkentek fel, szájából felhőként távozott az elhasznált levegő. Szépen futott. Mint egy táncos, aki éppen csak a talajhoz ér, és érzékeltetni tudja, hogy ő most repül. Igen, a farkas szinte repült. Úszott a levegőben, olyan puhán érintette a hótakarót, hogy az meg sem roppant alatta.
Alig mozdult el helyéről a Hold, még egy kis lépést sem tett a horizont felé, és a farkas felért az oromhoz. Megállt, kifújta magából a fáradtságot, belehempergett a hóba, rendbe hozta bundáját, és mint egy igazi uralkodó, úgy lépett ki a különleges, Fekete Sziklákra.
Innen mindent láthatott, az egész birodalmat megszemlélhette. A fák teteje felett ellátott az erdőn túlra, a tóhoz, a sziklák felett elláthatott a másik oldal pusztaságára, alatta fagyott kígyóként merevedett meg a folyó.
A farkas felnézett. A fák közötti hóba szinte belesimult fehér bundájával, de itt a sziklaormom, a vakítóan fénylő Hold élesen kirajzolta alakját. Bundáját oldalra fésülte a szél, a távoli hangok a fülébe suttogták köszöntésüket, de a farkas csak a csillagokat bámulta.
Milliónyi ezüstös égitest világított odafent. Úgy borították be az égboltot, mint megannyi pislákoló gyertya, huncutul hunyorogtak a bámészkodóra.
A farkas csak állt a Fekete Sziklán, nézte az égbolt pettyeit, ő is hunyorgott. Egy csillagot bámult az ezernyi közül, egy pislogó, aranyszínűt, és ez az egy különösen kedves volt neki. Hetek óta minden éjjel feljött ide, hogy megnézhesse, és ha valamiért nem láthatta az eget, ha nem láthatta a csillagot, másnap szomorúan ébredt.
- Eljöttem megint hozzád, suttogta az eget bámulva. – Eljöttem megint, mert nem tudom, mikor láthatlak legközelebb. Nem tudom, engedi e holnap az éjszaka, hogy itt álljak a Fekete Sziklán, hogy nézhessem csillogásod. Tudom, te nagyon messze vagy tőlem, fel sem tudom fogni, milyen messze, de fényed kedves nekem. Ha látlak téged, fényed megnyugtat, elfelejteti velem a mindennapok rohanását, kiűzi sejtjeimből a fáradtságot, megtölti a lelkem szeretettel, és valami különös erőt kölcsönöz énemnek.
- Szeretek idejárni, ha nem tenném, nagyon magányosnak érezném magam. Tudod, mindenem megvan, erős, egészséges vagyok, óriási területek felett uralkodom, de magányos vagyok ebben a nagy gazdagságban. Nap, mint nap járom az utam, hallgatom a szél énekét, érzem a hó suttogását, értem a fák susogását, látom a Hold mosolyát, s bár a szívem csordultig telik e szépségekkel, de a lelkemben űr tátong. Fekete, feneketlen űr, ahol eltűnnek az érzett örömök, elvesznek a rám világító fények. De amikor itt állok a Fekete Sziklán, amikor rám világít a te fényed, a lelkem megtelik színekkel. De te olyan messze vagy…
A farkas felsóhajtott. És az éjszaka hirtelen megváltozott. Ugyan olyan dermesztő hideg ölelte a világot, a Hold ásítva pislogott a völgyre, a szél elpilledt a fák ágai között. De megsűrűsödött a sötét, mintha kevesebb lett volna a pislákoló mécsek száma, és közelebb hajolt volna az ég.
A farkas felemelte a fejét, okos szemeiben megcsillantak a csillagok fényei, és egyenesen a kedves csillag tüzébe nézett. A fény alig volt néhány méterre tőle, pislogott, és megérintette a farkas száját.
Apró, szikrák ugrottak fel a csillag csókjától, az ég felé iramodtak, aztán gondoltak egyet, szétpukkadtak, és zöldes függönyként hulltak vissza a Fekete Sziklához.
A farkas nem ijedt meg. Mozdulatlanul állt a zöld fényesőben, és ahogy a csillaghullás abbamaradt, egy másik farkas ült mellette a sziklán. Koromfekete bundája világított a sötétben, zöld szemét a másikra szegezte.
- Üdvözöllek. Látom, meg sem ijedtél, szólalt meg a csillag.
- Éreztem, hogy te nem tudnál bántani engem, válaszolta. - Láttam a fényed odafent, éreztem az érintésed idelent, örülök, hogy itt vagy. Tetszik az új ruhád, szép vagy benne.
- Nem tudtam, a te világodban hogy szokás megjelenni, gondoltam, ha hasonló alakot öltök, mint te, könnyebben megismerhetlek. Láttalak odafentről, láttam a szemedben a tüzet, éreztem a hited, hogy nem állhat közénk a távolság, megértettem lelked kívánságát. Szép lelked van, színes, gazdag, de törékeny benne a béke.
- Amikor a te fényedet szoktam nézni, eltűnik a dombokról a hó, eltűnnek a hideg szelek, kizöldül a hegyoldal, és köszönetet suttognak nekem a fák, mosolyognak a rétek.
- És ha nem vagyok itt?
- Akkor nézem a fehér hómezőket, és látom, hogy a kristályok megőrizték a fényedet. Óvatosan lépek rájuk, nehogy összetörjem őket. Látom a belsejükben a tüzed, látom a színeidet, látlak téged magad.
- Fázom, húzódott közelebb a csillag, az én bundám nem olyan meleg, mint a tiéd. Vigyázz rám, mutasd meg a világodat. Meséld el a szépségeit. Vezess körbe a végtelen erdőkben, ússz velem a hűvös folyóban, fuss velem a magas fűben. Hemperegj meg velem a hóban, aludjunk együtt a barlangodban, melegíts meg, ha fázom, vidíts fel, ha rossz a kedvem. Szerettesd meg velem a völgyed, ki tudja, tán még itt is maradok.
- Bújj hozzám, melegítelek, elűzöm tőled a szelet. Elmesélek mindent ha akarod, megmutatok mindent, ha akarod. Csatangolok veled az erdőben, úszom veled a folyóban, futok veled a magas fűben. Alszom veled a barlangomban, megmelegítelek, ha fázol, felvidítalak, ha szomorú vagy, megszerettetem veled a völgyem.
A farkas mesélt a csillagnak. Elmesélte a fák meséit, eldúdolta a füvek énekét, elmagyarázta az időt, megmutatta a képeket, amit a szívében őrzött: a tavaszt, a nyarat, az őszt. Elmesélte hogyan locsog a folyó, elmesélte a völgy titkait.
A csillag ámuldozott, nevetett, ha a farkas mókásan adta elő az állatok járását, szomorkodott, ha a természet néha kegyetlennek tűnt. A farkas nagyon szeretett mesélni, egyszerre el sem tudta mondani az egészet, meg sem tudott mutatni mindent.
Hajnal felé a csillagnak indulni kellett. Csókot lehelt a farkas szájára, és a zöld fényfüggönyben lassan az ég részévé vált. De másnap eljött újra, a farkas várta, és kezdték megint.
Aztán egy hajnalon, amikor megnyúltak az éjszaka árnyai, a csillag nem mozdult. Ott aludt a farkas bundájához bújva, álmában együtt szaladt társával a magas fűben, úszott a folyóban, birkóztak a hóban, együtt vadásztak.
A tavasz együtt találta őket. A nagy fehér farkast, és a feketebundás csillagot. Mókáztak a milliónyi színes virág között, orrukkal elkergették a méheket, és a csillag prüszkölt a virágportól. Bundájuk tele lett virágszirommal, fűvel, pókhálóval, jólesett megfürdeni a hódok tavában. Együtt követték a jávorszarvasok nyomait az erdőszélen, együtt kergették meg a nyulakat a nagy dombon, éjszakánként együtt nézték az égboltot.
A csillag ott aludt a farkas barlangjában, odabújt hozzá, és mosolygott álmában.
Aztán egy őszi nap a csillag betegen ébredt. Fájt mindene, gyengének érezte magát, bundája fakón simult testéhez. Nehezen lélegzett, szemét nem tudta kinyitni. Csak feküdt a társa mellett, csak hozzábújt a nagy fehér farkashoz, érezni akarta szívének minden dobbanását, érezni akarta minden lélegzetvételét. És a fehér farkas tudta, hogy nagy baj van.
Hátára vette a gyenge csillagot, az csak lógott le róla erőtlenül.
- Hová viszel?
- A Fekete Sziklához viszlek.
- Miért? Én veled szeretnék lenni, és ha kell, örökre itt maradok.
- Nem tudsz itt élni a világomban, ez a világ nem neked való. Itt nem tudod magadba fogadni az éltető fényt. Nem tudsz farkasként élni, hiszen te csillag vagy. Neked szükséged van a határtalan űrre, szükséged van a többi csillag fényére. Tudom, önző dolog volt a részemről, hogy ide akartalak kötni magam mellé, talán szeretted is volna, de én nem érdemlem meg azt az áldozatot tőled, hogy a létezéseddel fizess az én vágyaimért.
- Ne mondd ezt.
- Nekem mindennél többet érsz, ezt tudnod kell, de ha végképp eltűnsz a szemem elől, azt nem bírnám ki. Menj, menj vissza a te világodba, ragyogj a távoli űrben, áraszd a fényt magadból. Ez a te utad, ez a te életed. Én majd nézni foglak a tiszta éjszakákon, megkereslek a tekintetemmel, és emlékezni fogok minden pillanatra, amit velem töltöttél.
A farkas letette édes terhét a Fekete Sziklára, alig lélegzett már, és éjszaka eljött a csillagért. Lágyan felemelte a sötét, megsimogatta, megköszönte a fehér farkasnak, zöldes csókot lehelt a szájára. Aztán a sötét visszahúzódott, még utoljára minden zöld fényesőbe öltözött.
A farkas felemelte a fejét, szájából hosszú, panaszos hang tört elő, és egész hajnalig siratta a feketebundás társát. Ezután akárhányszor kapaszkodott fel a Fekete Sziklához, szemével megsimogatta a csillagot, aki rövid ideig vele lehetett. Mindannyiszor panaszos hangon búcsúzott el tőle. ..
Azóta, ha egy farkas üvölteni kezd a messzi északon, a hideg téli éjszakákon, amikor világítanak az ég mécsei, hangjukkal emlékeztetik a csillagot, hogy a nagy fehér farkas nem felejtette el őt. És valahányszor zöld fényeső hullik a völgy felett, így üzen a csillag, benne is örökké él az a néhány hónap…