A TÁJ KATEDRÁLISA – DR. MAATHAI WANGARINAK
Bekerít az idő, körbevesznek a felejtés tornyai.
Rabláncon tartott rózsák suttogását hallgatják
a füvek. Csalóka szél fényűzést lop a sebhelyes
égre. Az ősz küszöbére gurul a föld. Beomlik a Nap
mellkasa, keserűség szivárog a talajba. Csüggedten
lóg a fűzfák szárnya. A szavak rétjén nem nevel már
magokat a békekék katáng. Új özönvizek szitárzenéje.
Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmodják magukat
a virágok. Leveleiket, mint közlés előtti kéziratokat,
felülírja az enyészet. Legyen boldogvers! A győzelemről.
Milyen érdekes, ami az egyiknek siker, az a másiknak
pusztulás. Felszaporodik az elmúlás nedve. Gyűlik a halál.
Elveszett madárdalok kottafüzetébe nem írnak örömódát
a megmenekülésről a rigók. Pókfonálon kristálygyöngy
nehezékek. Az elszakadás pillanatának csodája. Az érzés-
telenített fájdalom tömegvonzása. A lét szimmetriája
a nem léttel. A szecessziós stílusú fasor a táj katedrálisa.
Platánok orgonálnak, hozzá egy kabóca kántál. Mosolyom
fényözönébe tartom szentkép arcod. Karodban az Isten
megkegyelmez, és a kivágott fák lelke a mennybe száll.
A vers megjelent A mulandóság stációi című kötetemben,
2011. májusában.
illusztráció: saját fotó
- Pethes Mária alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges