ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az óceán mosta hozzám üzenetét, vagy tán az őszi pára szitálta rám nyomát, az emlékezetem csalt-e meg, már magam sem tudom.
Behunyom szemem, érzem óvatos simogatásod arcomon. Bár a szellő is hűs játékot játszik, elenged az idő.
Melyik a valós, Istenem, már magam sem tudom!

Belefeledkezem a gondolatba, nem érdekel, játszik e velem a lét, csak szorítom a pillám, egyre jobban, már szinte fáj, s hirtelen felragyognak a csillagok.

Rémlik lábam alatt a város szentjánosbogár fénye. Édes kis lámpások fénylenek, villannak a távolban. Hallom hangod, követem tekintetem simogatásával karod irányát. Mély sóhaj szakad ki belőlem, lesem áhítattal az Óceán távoli vonalát, figyelem minden szavad, s reszketek bele az első óvatos ölelésedbe.
Talán véletlen, talán csak a hirtelen feltámadt kósza széltől akartál megvédeni, vagy az is lehet, hogy az irányt akartad elsőre beigazítani. Már mindegy mi volt a cél, akarva, akaratlan éledt-e fel az a mozdulat, a két ölelő kar egyre biztosabb és szorosabb lett, abból senki emberfia nem szabadulhatott.
Egyszerűen történt, mint a mesékben, nem várva, mégis oly természetesen fogadva, mintha már ezer és ezer éve tartott volna az a pillanat. Aztán mosolynyi apró motoszkálás, amikor csak úgy véletlen óvatosan elsimogattad nyakamról hajam, lágyan, finoman, mégis találkozott egy-két tincs az ajkaddal játékosan. Nevetve próbáltad kiszabadítani, lemezteleníteni, hogy csókoddal ölts helyette új ruhát, kéjeset, édes finomat. Bele kellett fészkelődni abba a bizonyosságba, éppen, mint gyerek anyja ölébe, tudni kellett az érzést, hinni, érezni, hogy az idő megállt, nincs tovább, megszűnt minden, csak a pillanat él, s benne mi, magunk.
Már nem volt szükség szavakra, elhullottak azok, vagy csak zsongtak úgy a gondolatainkban, mégis ismertük rá a választ biztosan. Dübörgött a szívünk, szinte láttatta erejét, dobogott az erek útján, közvetítve vágyaink. Nem volt többé titok. A természet megmutatta erejét, mint gátat szakított ár szabadult fel, nem ismerve semmiféle korlátokat.

Akkor dőlt el minden. Vagy korábban tán? Istenem, már magam sem tudom.

Belém vésődött a véletlen-szándékos érintés a parti sétákon, vagy, amikor az Óceán süvöltése ijesztett gyerekké, hogy annak láttán szaladj hozzám, hogy magadhoz ölelőn vigyázz rám. Benne volt abban minden mit korábban tanítottak, ősi kódolt nyomok karcoltak utat, biztosan.
Emlékszem minden apró mozdulatra. A hajamba feledkezős, szinte szerelmes táncot lejtő ujjakra, a bizsergető érzésre, s arra, hogy tudatom üvöltve kérte, maradjon a pillanat örökre, mert nincs többé ilyen csoda.
Aztán a hirtelen megakasztott pillanat elindult, sőt, rohant, hisz markodba húzott hajam évbe feszítette nyakam, vad koccanás hozta tudtul, itt már történt valami más, valami több, valami isteni… ez maradjon inkább! Alkudozol kapkodó lélegzettel az égiekkel.
Még felismered, hogy pont így akarod ezt a csókot, éppen ilyen hévvel, majd vadul, mégis lélek akasztón. Kicsit rácsodálkozol, ez vajon, hogy történhetett, de már szűkül a tudat, messze lábakon szalad az idő, a világ, ahová ilyen szépségekkel érkezel, csakis mese lehet…. már pontosan tudod.

2010-11-22
____________________________________

http://www.youtube.com/watch?v=vxyqhyhSEXc
Leonard Cohen Love itself