Kísérj el, mikor egyedül utazom,
a végtelen, csendízű éjeken,
hol a valóság egyszerű, szürke lom,
s hová én színeimet képzelem.
Nézd, milyen narancsot festek arcodra,
ezt viseli a nap is, ha felkel,
és alá, kicsit a szemed kihúzva
rubint, szívembe mártott ecsettel.
Hagyd, hogy kézen fogjon minden kékem,
a sárgák, karmazsinok öleljenek,
ha álmodlak, veled vagyok ébren,
s az éjt szivárványoddal csalom meg.
Mindegy hogyan színezem a sötétet
Mindig ugyanazt látom benne: téged.